Mészöly Miklós prózai műveit és tanulmányait olvasva feltűnő jelenség, hogy mennyire „benne állt” a magyar, és tegyük gyorsan hozzá, a világ irodalom- és kultúrtörténetének hagyományában. Általában véve: a történeti hagyományban. Szinte nincsen olyan írása, még a jelenben játszódó cselekményűek sem, amely ne rendelkezne alapvetően fontos történeti vonatkozásokkal, háttérrel, múltra utaló, abban gyökerező összefüggéssel. Ne onnan indulna, vagy ne oda kanyarodna vissza. Történelemszemléletének és episztemológiájának alaptétele a múlt-jelen-jövő egységben látása. A múltat csak a jelenből figyelhetjük meg, konzekvenciái kihatással vannak a jelenre és a jelenben, ami nem képzelhető el és érthető meg a múlt nélkül. S kettőjük egymásra hatásából következik a jövő. Ám ez így túlzó leegyszerűsítés Mészöly időszemléletének és -kezelésének: nála idő és idők vannak, s az idők elmosódnak, egybemosódnak, a kronológiához szokott olvasók elbizonytalanodnak miként a kronológia maga. Ezért foglalkozik szinte minden írása a múlttal. Azaz a hagyományfeldolgozással és -értelmezéssel. Nem volt ez számára konzervativizmus, mert vallotta, hogy: „Minden konzervatizmus lényegében öncsalás: a pszeudohalhatatlanság görcse. Az avantgardizmus […] a teremtő halál igenlése, önmagunk túlhaladhatóságának igazolása, siettetése és kihívása.” Vagyis úgy kell kezelni a múltat, „[h]ogy az ábrázolt világ ne csak időtávlatba kényszerülő látvány és visszatekintés legyen, hanem elsősorban inzultáló jelenlét”.¹ S örömmel tapaszaljuk, hogy Mészöly Miklós művei a mai napig is ilyen inzultáló hatással vannak olvasóira.

„Nem úgy csodálni a múlt örökségét, mint valami kizárólagosságot, hanem beletörve, belerántva a mába, tiszteletlenül, és lerombolva minden tekintélyt.” Ez lehetne a Mészöly Miklós-i prózapoétika sine qua nonja, írói ars poeticájának arkhimédészi pontja.

Ha Mészöly és a régi magyar irodalom kapcsolódási pontjait akarjuk kitapogatni, mégsem sok marad a markunkban. Egy interjúban vallotta be, hogy műhely és műfaj nélkül maradt Bornemiszák, névtelen erdélyi emlékiratírók voltak legfőbb olvasmányai. S való igaz, az Ördögi kísírtetek szerzőjén, Bornemisza Péteren kívül csupán Csanaki Máté, 17. századi protestáns orvos-író, akinek nevét egyik írásába kölcsönvette, és Szkhárosi Horvát András ferences szerzetesből lett evangélikus reformátor énekszerző neve bukkan fel naplójában. De Bornemisza Péter neve mellett elválaszthatatlanul ott szerepel Tardoskeddi Szerencse Benedekné-é is, akitől Balassi Bálint tanítómestere, szellemi életünk olyan híres produkcióit hallotta, mint az akkori egyházak által erősen tiltott és üldözött ráolvasásokat. A „névtelen erdélyi emlékírók” közül egyet nevesíteni is tudunk: ő pedig nem más, mint a francia származású Rabutin tábornok által (ahogy a korban keserűen, ám jogosan játszottak nevével: Rabbá-tőn) a kuruc veszély miatt Szeben várában fogságban tartott szinte teljes erdélyi vezetőréteg, köztük a velük együtt sanyargatott Wesselényi István, naplóíró. Akinek a 18. század első éveiben a Rákóczi-háború kiváltotta borzalmakról, szenvedésekről és értelmetlen kínzásokról, falu-, város- és terményégetésekről, meg az ok nélküli kegyetlen kivégzésekről készült hatalmas művét Sanyarú világ címmel 1983–1985 között a Kriterion Kiadó jelentette meg. A 20. századi író már a megjelenés évében sajátjává tette a „hétköznapok rettentő kegyetlenségeit oly pontos, tárgyszerű megfigyeléseivel »szenvtelen följegyzésekben« ránk örökítő” íróelőd munkáját, hogy a Fakó foszlányok nagy esők évadján című novellájában, a főhős, Kumria rác apáca az 1686-os budai várostrom keltette fordulatos élettörténet-kínszenvedéseit hiteles élményanyaggá gyúrta össze: ezt a történetet, nyelvet és hangulatot kölcsönözte Wesselényi István naplójából Mészöly.² Technikáját az irodalomtudomány intertextualitásként nevezte el, amely a magyar irodalomban hamarosan sokak, főleg Esterházy Péter egyik fontos szövegszervező módszere lett.

Mészöly Miklósnak óriási érdeklődése volt a régi magyar kordokumentumok, történeti feljegyzések, naplók, s a fiktív történelmi regények valós, hiteles alapjának feltárása iránt. Legtöbb novellájának, kisregényének a tér-ideje a múlt történéseinek tematikus és szerkezeti meghatározója. Váratlan, sejtelmes lefutású írásai extrém helyzetbe került hőseinek, akik maguk is számos extrém jellemvonással rendelkeznek, még a nevük sem mindennapi. Gyakran nem csupán a saját teremtő fantázia termékei, születésüknek általában szépirodalmi vagy dokumentáris előzményei vannak. A kordokumentumokra alapozódó szépirodalmi művek esetében mindig roppant érdekes kérdés, hogy bennük mi ragadta meg a kései alkotó képzeletét, s az eredeti művet hogyan építette be saját darabjába. Vagyis a két eltérő műfajú szöveg viszonya hogyan alakul a keletkezett új szövegben. A szövegszerveződés, az anyagkezelés törvényeinek vagy véletlenszerűségeinek feltárása nem csupán a filológusok számára izgalmas feladat, hanem az olvasót is aktívan bevonja a szerző–mű–olvasó hármas egységébe. A szöveg feltárása, a vendégszöveg felismerése és azonosítása az olvasónak esztétikai örömet szerez: az időben és térben egymástól távol álló szövegek, és azok új kontextusba helyezése tág szövegvilágok találkozását hozza létre az olvasói tudatban: a szövegrészek kiegészítik, gazdagítják a keletkezett új szöveg viszonyrendszerét. Mészöly Miklósnak ez kedvelt írástechnikai fogása volt, s nyomában az egész szövegközpontú epika és líra – Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajoson át Zalán Tiborig –, de a többi Mészöly-díjas alkotót is joggal említhetnénk, vagyis a posztmodern líra- és prózapoétika egyik legfontosabb szövegteremtő módszerévé vált. Az azonosság és a másság, a vendégszövegek elhelyezkedése, a zökkenőmentes vagy éppen figyelemfelhívó beilleszkedése a saját szövegbe, aminél fogva így bonyolult vonatkozásrendszer keletkezik, a teljes, torzított vagy álidézet, az írói szelektálás szempontjai, az anyag átcsoportosítása és elrendezése, a külső és a belső (ön)idézetek hálózata: mind-mind szövegkonstruáló tényező.

Mészöly Miklós írói elveinek és technikáinak, az alinearitásnak, a kauzalitás helyett a tudatfolyam működési mechanizmusainak, az emlékezés bonyolult asszociációinak, a töredezettségnek, a pontos szerkezetnek dominanciája a fő prózaformáló eleme, aminek igen alkalmas eszköze az intertextualitás. A jelöletlen idézetek, amely eljárást oly előszeretettel használta, már remekül működnek a Fakó foszlányok nagy esők évadjánban, nemcsak hangulatteremtő erejükkel hívják fel magukra a figyelmet, hanem általuk az a szövegalakulás is megmutatkozik, hogy miként szervesülhet egyik szerző szövege a másikéba. Thomka Beáta, a Mészöly-életmű egyik legavatottabb tanulmányozója, Műhelynaplóinak Nagy Boglárkával sajtó alá rendezője, megállapítása szerint: „Nem volt célja a pontos idézés, hanem a szerzői, alkotói átvétel, amit a jelenkori szövegközi viszonyok maximális szabadságát feltételező magatartás korai és merész megnyilvánulásának tekinthetünk.”³ E módszer magasan kiemelkedő, látványos megvalósulására kerestünk egy-két példát. Először a poétikus, egyben sejtelmes című novellát és Wesselényi István szövegét vetjük össze, azt példázandó, miként viszonyul a két szöveg a szavak és a mondatok szintjén egymáshoz.

Wesselényi: Ma reggel égették meg a lovas németet kancástul, azért hogy véle vétkezett, odaki a sáncon kívül, kilenc óra tájban. (95. o.)

Mészöly: Így múlt annak is éve már, hogy a nyalka lovast égették meg kancástul, mivel véle vétkezett, odaki, a sáncon kívül, kilenc óra tájban. (16. o.)⁴

Wesselényi: Ma hét kurvát egyszersmind a hóhérok a tanácsháztól kikésérvén, mindeniket kézen fogván, hegedűszónál kísírték a pellengérhez, holott táncolva háromszor megkerülvén a pellengért, azután ugyan táncolva hegedűszónál kikísírték és kicsapták a kapun. (98. o.)

Mészöly: És a hét kurvát is akkor kísérvén a hóhérok a tanácsháztól, mindeniket kézen fogván, hegedűszónál kísérték a pellengérhez, holott táncolva háromszor megkerülvén, esmét hegedűszónál csapták át a kapun. (16. o.)

Mondani sem kell, hogy az eredeti látvány nyelvi formába öntése Mészöly Miklós változatában jelentős esztétikai következménnyel járt: a szöveg logikusabb lett, mentessé vált Wesselényi redundanciáitól, s a mondat lejtése kellemesebb hangzású lett. Ugyanakkor megtartotta a közlésmód közömbösségét, miáltal feszültséget keltett: az érzelem nélküli közlés durva és archaikus tényeket hozott tudomásunkra, mely tények a mai kor olvasója számára embertelenek, természetellenesek, s rontja komfortérzését.

A fentebbiekhez hasonló intertextuális vonatkozások, rejtett, hivatkozás nélküli idézetek, a tárgyias szemlélet és közlésmód, Mészöly Miklós teljes életművére jellemző. Különös szerephez jutnak a szövegekben előforduló tárgyak – halászszerszám, női ékszer, könyv, ruhadarabok, berendezési eszközök, bútorok, helységnevek, sejtelmes hangzású személynevek, fegyverféleségek, antantszíj stb. –, amelyek mindig az elbeszélés, egyben történés helyéről, idejéről és személyeiről vallanak beszédesen és árulkodón, anélkül, hogy azokat az író konkrétan meghatározná. A Film című regényében, míg a két öreg a Moszkva térről a Csaba utcán át hazaér, olyan történelmi eseményekről esik ugyanilyen burkoltan s mégis beszédesen utalás, amelyekről a regény megírásakor kínos volt, vagy nem lehetett nyilvánosan szót ejteni. Családtörténeti jellegű írásai (Családáradás) gyakran korhoz, esetleg több korhoz is kötöttek, s a tárgyak állandósága vagy változása hivatott az idő (lassúbb vagy élénkebb) múlásának jelzésére.

De genetikusan is hathattak és épülhettek e módszer alapján művek egymásra: A Mészöly-írás (Csöndes délután), „Mészöly egyik legbravúrosabb szerkesztésű” novellája (1956), motívumai tudatosan rímelnek Takler János A két egyforma királyfi című meséjének, s az Emlékezés egy nyár-éjszakára és a Családi kör motívumaira. Takler írása a mikrokozmosz nyugalmát és a külső világ veszélyeit állítja szembe, Arany versében az idill békéje, „Adyé a sötét jelek kompozíciója”, Mészöly novellájában pedig az „idillt megrontó katasztrófa-előérzet fogalmazódik meg”.⁵

Motívumpárok

Az eredmény páratlanul lenyűgöző, a „történelem irracionalitását” kifejező:

Mészöly Miklós Csöndes délután című novellája három – nem újlatin nyelven írt – alkotással van kapcsolatban: Arany János epikai tárgyiasságával, a magyar népmese mitikus-szürreális világával és Ady Endre látomásos szimbolizmusával. Elbeszélésében ezek az elemek új minőségrenddé alakultak át: realizmus, szürrealizmus és szimbolizmus egymást gazdagítva a mészölyi többértelmű jelképesség kifejezőeszközévé vált. (Hornyik Miklós: Mészöly Miklós pályakezdése, 111. o.)

Ezzel a kis kitérővel csupán az írástechnikát, az intertextualitás egyik áldásos hatását szerettük volna látványszerűen bemutatni, létmódját és hasznát e technikának. S talán, hogy mégis visszakanyarodjunk a régiséghez, a mégrégebbiséghez, kezdjük az ősforrással, a Bibliával, sőt bibliákkal. Maga is elismeri interjúiban mind az Ószövetség, mind az Újszövetség hatását – az olvasó gyermekre, az alakuló férfira, és a példázatokat, témát, illetve nyelvet kereső íróra. Már innen ered művészetének egyik sarokpontja, az, hogy a valóság csak az „egyértelműség szükségszerű többértelműségeiben” ragadható meg. A protestáns vallásos gondolatkör aztán hamarosan ütközött a filozófiai áramlatok kihívásaival. Ennek nyoma már a Sauluson is felfedezhető, de főleg később, a – magyar politikai hivatalosságok által sokszor elátkozott – egzisztencializmus vérvádja idején, amiről nem akarták elhinni, hogy neki saját olvasata van ebben az ügyben. (Is.)

Közben rátört a klasszikus világirodalom az oroszoktól – főleg Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov – a franciákon és angolokon: Ramuz, Flaubert, Zola, Camus, Conrad, Huxley, Joyce, Beckett át a németekig: Goethe, Grass, a klasszikusaikkal majd a moderneikkel. Kinyílt előtte a nyugati filozófia világa is, műhelynaplóiban, esszéiben sorjáznak a nevek: Kant, Schopenhauer, Kierkegaard, Heidegger, Heisenberg, Wittgenstein, Sartre, Garaudy, Bahtyin, Saussure, Ricoeur, Lukács György, Fülep Lajos.

El is csodálkozik a pályakezdő Mészöly egyik legjobb szakértője és személyes jó ismerőse, Hornyik Miklós, hogy ebben a sokfelé tekintő befogadásban, az idegen ízekben és gondolatokban való tobzódásban hol tűnt el a magyar kultúra és irodalmi gondolkodás? „Meglepő azonban, hogy a magyar kultúra s a magyar irodalmi gondolkodás mennyire háttérbe szorult egy olyan nagyműveltségű író művében, mint amilyen Mészöly Miklós.” S felsorolja azokat, akikre nagyon receptíven reagált: Ady, József Attila, Krúdy.⁶ Ez sem sok, még ha sorolhatnánk is Nemes Nagy Ágneséket, Pilinszkyt, Weörest s néhány kisebb tehetséget is, bár ők már akkor, 1977-ben, amikor Hornyik szövege készült, átjárták egymás köreit, barátság is szövődött köztük, amely megbecsülés éppen a másik irodalmi minőségén alapult.

Az előtte járó írótársak közül egy alkalommal Csáth Gézát, Cholnoky Viktort, Török Gyulát és Gozsdu Eleket nevezte meg, mint számára fontos elődöket.⁷ Máshonnan még hozzájuk tehetjük Kemény Zsigmondot, a naplóíró Jósika Miklóst, ugyancsak a naplóíró Széchenyivel.⁸ A helyiek közül Várkonyi Nándorral. S miért nem szól Babitsról, akinek a családját, s nyilván őt magát is ismerhette közös szülővárosukból? Kosztolányiról?⁹ Móriczról? A közvetlen kortársairól? Ottlikról?

Honnan ered hát munkái – a fenti állítással ellentétben – oly hatalmas régi magyar irodalomés kultúrtörténeti vonatkozásainak ismeretanyaga?

Ez már inkább a másodlagos-, vagy szakirodalom legjelentősebb kiadványainak alapos feldolgozásából és elsajátításából állt össze. A Németh László-i „magyarságtudomány” minden ágának kiváló ismerője volt, minden érdekelte, ami a magyarságra és a körülötte élő népekre vonatkozott. Könyvbeszerzési és -olvasási stratégiájában és programjában e komplex tárgy szinte minden alapműve, monográfiája, forrásainak és a régi magyar szövegközlések megléte beszédesen vall a műveihez felhasznált irodalomról. Ha nem tudta beszerezni, elkérte a szakértőktől. Mint Szigeti Lászlóval készült életinterjújában megvallja, egyik legizgalmasabb könyvélménye kamaszkorában az Erdély öröksége. Erdélyi írók Erdélyről sorozat volt, „[…] s elképesztő világra bukkantam benne. A lehető legmélyebben megérintett […]”.¹⁰ Ez már jelezte a történelem-kultúratörténet iránt felébredt korai érdeklődését. Aminek kielégítéséhez, mindig kapóra jött neki a Pallas Nagylexikon. Fő forrásai azonban a magyarságtudomány korszakos művei voltak.

Némi ízelítő csupán ezen fundamentális művek közül: Bibliák, természetesen. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia; Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás; Tóth Béla: Magyar ritkaságok; Komáromy Andor: Magyarországi boszorkányperek; Siklóssy László: A magyar középkor erkölcse; Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok; György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai; Takáts Sándor: A magyar múlt tarlójáról; Rómer Flóris: A régi Pest; Bánrévy György: Tanulmányok Budapest múltjából; Kiss József: Budapesti rejtelmek; Kuthy Lajos és Nagy Ignác: Pesti magyar titkok; Hazai rejtelmek; Divald Kornél: Németvilág Budán; Újhelyi Nándor: Tabán.¹¹

Mind-mind a magyar szellemi és történeti hagyomány hiánypótló, kiemelkedő enciklopédikus művei és bőséges adatközlő forrásai. A prózaíró számára kincsesbánya. Merített is belőle Mészöly Miklós jócskán: különféle tárgyleírást, eszmetörténetet, szellemtörténetet, humoros szövegeket, divathistóriát, építészettörténetet, különféle kuriozitásokat, népszokásokat, urbs-történetet, szakrális és mitológiai eredetű irodalmat; gondolkodás-modellekkel ismerkedhetett meg különböző korokból. E hatalmas tudásanyag szüredéke ott lapul a mészölyi életmű „kulturális tárházában”.

Mészöly Miklós sajátosan izgalmas prózanyelvének kialakulása is e hagyományismereten, a nyelvi érzékenység erőteljes jelenlétén alapul. Elkerülhetetlennek tartotta, hogy írásainak hangulatát, atmoszféráját, szereplőinek egyediesítését a nyelv segítségével is a legpontosabban alátámassza. Ennek érdekében jelentős nyelvészeti tájékozódást is folytatott. Naplói és tanulmányai bőven tudósítanak erről az igényéről. Szótárakat állított össze az argótól a régi magyar (köztük ma már nem értett) szójelentésekig, a tájnyelvig bezáróan. Részint a közbeszéd színesítése érdekében, szereplői jellemének és jellegének meghatározására, hogy alakjait nyelvileg is pontos környezetben szerepeltesse, illetve beszédjük nemét és stílusát is kijelölje. A régi és a tájnyelvet egyaránt alkalmazná, de az argót ugyanúgy bevonná az irodalmi nyelvvel együtt, hogy az „egyre inkább eluralkodó semmilyenség, az olajozottan szürke átlagstílust” felfrissítse vele és általa. (Nyelvünk szűzre megy?)¹²

Szógyűjtései közül az érdekesebbek: régebbi argó-börtön: bunkerdollár – elásott valuta; flóriángyökér – férfi nemi szerv; limlom rózsa – rosszul öltözött utcalány; bolhaszedő – lábfejig érő nadrág; elbokózik – elsiet (ma inkább: pénzt elver); letanul – leszokik; beletűnt – beleszeretett, belebolondult; szöget húzni – közösülni.

Régebbi szavak, amelyek használatát újrahasznosításra javasolja: elevenszén – parázs; farkasseb – rákfene; érszökés – pulzus.

A szógyűjtés mellett nagyon fontos írói törekvése volt a régi nevek gyűjtése is. Erre rendkívüli késztetést kaphatott néprajzi gyűjtőútjai során a fellelt névmágiától. Főbb szereplőinek igen erős jellemzőjük a nevük, egyben hozzájárulván a sejtelmességükhöz is: Vassántó Katalin, Rakita György (mészáros), Günther trafik, Romm őrnagy, keselyűs, Dielette, Klinger Árminné (Alakulások), Wodar Sztoján (Szárnyas lovak). S az Esterházy Péter Függőjében olyan alkotóan „felröptetett” Drahosch Ildikó!¹³ A nevek gyakran nemzetiségi hovatartozásról is árulkodnak. Különféle névlisták is szerepelnek a Műhelynaplók lapjain. A legimpozánsabb, mely saját gyűjtés diáknyelvből és egyéb argóból, kiegészítve az ifjabb Szinnyei József 19–20. század fordulóján keletkezett Magyar Tájszótára gazdag anyagával.

Különösen kedvelte szerzőnk a régi foglalkozásnevekkel való ízesítést: árendások, ecetfőzők, rozsólisfőzők (pálinkafőzők), kávéházasok, játékházasok, bordélyházasok, táncosházasok, vízégetők, vízfőzők (aquavitát, pálinkaszerűséget) gyártók jelennek meg lapjain.

De ugyanilyen leltárt állíthatnánk össze a ruhadarabok, viseletek, az öltözetanyagok és fajtáik régi elnevezéseiről is.

Legfontosabb szóközlője azonban maga Jókai Mór volt. Azt az írót látta meg benne, akinek krőzusi gazdagsága még mindig „[…] fölfedezetlenül gazdag a világ-, ember- és léttények enciklopédikus ismeretét illetően”. Eredetileg tanulmányt készített volna „Jókai – hommage és lingvashow” címmel, „összeszerkesztett posztumusz apokrifet”, amelyben szavakból készült emlékoszlopot állított volna Jókai nyelvi gyűjtéséből és saját nyelvi leleményeiből származó megoldásainak, melyek törmelékek ugyan, de elengedhetetlenek a nagykompozíciókhoz. Ehelyett egy, nem véletlenül, Parti Nagy Lajosnak dedikált gyűjteményt állított össze Jókai magyar szótárából cím alatt.¹⁴ Ebből az aranymosó által begyűjtött röghalmazból lejegyzésre érdemesített szó-, szintagma-, mondatgyűjteményéből, országházi bonmot-kból, köznyelvi álbölcsességekből, népi trufatöredékekből, nyelvi játékokból válogassunk néhány példa erejéig: délibáb lecsapolása; A cárok németek; kintorna sereg; Meg van tiltva az álmodozás – hát felébredtem!; Államszokások: Cavour tölt, Garibaldi aprít, Mazzini sóz-paprikáz, Napóleon kavarja, Muszka fűt alá – többen kóstolják; Angol törvény rossz, de megtartják – francia jó, de nem tartják meg – német sok, de nem elég; Aki mindenütt Machiavelli, az rossz Machiavelli; Nemes ember lehet áruló, van elég őse, ki elfeledi; a hold krinolinja; a bivaly vízi madár; savanyúság: télire eltett reménységek; a patkó elpatkolt; olyan hideg nő, az ember náthát kap, ha beszél vele; Azért ment hozzá a neje, mert nagyon szép, amikor részeg; gyöngyevő pók; árnyékuk a fejük fölött; nyereséget szenvedtünk; Egyszerre hárman énekelnek, hogy hamarább vége legyen; Gorilla az állatok királya és nihilistája; írás – tintasövény; füstölt nyelv – pletykatársaságnak; életfogytig és egy napig elítélve; meglátogatja a nagyapját, ki a múzeumban csontváz; árva trágya; országgyűlés automatákkal; trágya ország; tiszteletbeli ostromállapot.

Mészöly Miklós mindazt a hatalmas kultúra-ismereti anyagot, amellyel maga is találkozott sokfelé ágazó érdeklődése és széleskörű olvasottsága révén, nem akarta véka alatt rejtegetni – közkinccsé is szerette volna tenni. 1977-ben maga köré gyűjtötte tudós irodalomtörténész barátait, Fogarassy Miklóst, Lukácsy Sándort és Szörényi Lászlót, s a következő évben már másfélszáz köteteimmel jelentkeztek a Magvető Kiadónál sorozattervükkel, amely kötetek a „Magyar Tallózó” címet viselték volna homlokukon. A sorozat prózai szövegek válogatásából állott volna, a 15. századtól a második világháborúig. Olyasféle, mint Weöres Sándor és Kovács Sándor Iván híres és közkedvelt Három veréb hat szemmel című versválogatása a régi magyar költészetből, csak nem egy kötetben, hanem – százötvenben, s ha igény mutatkozik rá, még többen is.

Az összeállított sorozatterv rendkívül körültekintően vette sorra a magyar prózairodalom remekeit, homályban maradt műveit, kiadatlan kéziratait, nem szűkkeblűén csak a szépirodalom köréből válogatva, hanem tekintettel lévén azokra a magyarságtudományi témakörökre, amelyek komplex módon magukba foglalták a társművészetek és a tudományok fontos szövegeit is, eljutva egészen a természettudományok és a kuriózumok világáig. Még válogatni is gyönyörűség s tíz százaléknyit felsorolni abból a címtárból, amelyet a kedves kiadó és a kedves olvasó asztalára letettek. Volna. Tele életörömmel és jeles ritkaságokkal, a nagyközönség elé soha nem került pikáns szövegekkel, a saját kora által meg nem értett tudós szövegekkel, tartalmas eligazító jegyzetekkel.

„Ne bántsd a magyart!” (Válogatás Zrínyi Miklós prózájából)

Mindenben Segítő Könyv (Hasznos házi tanácsok régi könyvekből, újságokból, kalendáriumokból)

Nagy magyar feltalálók (A magyar technika és tudomány múltjának válogatott dokumentumai)

Felvilágosult magyar hullaégető (A tudományos ismeretterjesztés kezdetei Magyarországon)

Pázmány-breviárium

„Végy két bölényt!” (Régi szakácskönyvek)

Antitrinitáriusok (Kalandorok és hitújítók a XVI–XVII. századból)

Iratok a magyarországi cenzúra történetéből (XVIII–XIX. század)

A nyelvvédő irodalom klasszikusai

A magyar kritika nagy tévedései

A magyar film hőskora (Egykorú írások, forgatókönyvek, kritikák)

„Kitántorgott Amerikába…” (A kivándorlás dokumentumai)

Hogy ityeg a fityeg? (Régi magyar szexuális tanácsadók)

Lelkitükör (A lelkiélet rejtelmei régi erkölcstani kézikönyvekből)

Hölgyszalon (Szemelvények a divatlapokból)

De hogy e lista szellemiségénél maradjunk, már a régi görögök is tudták, hogy habent sua fata libelli, mely bölcs mondáshoz az átkozott magyar fátum ezúttal is könnyű léptekkel suhant: e könyvsorozatból sem lett semmi. Azaz lett, csak másként és másokkal. E vállalkozás ötlete hamarosan elindult, két-három kötet meg is jelent „Magyar tallózó” sorozatcímmel, de már egy egészen más szerkesztőbizottság által jegyezve, „Magyar Hírmondó” cím alatt. Vagyis a Magvető Kiadó, élén Kardos György igazgatóval, magyarán szólva, elszabotálta e remek, feltétlenül hasznos, szükséges és várva várt kulturális ismeretterjesztő kiadványsorozat megjelentetését, Thomka Beáta találó kifejezésével élve „elorozta” a Mészöly-csapat szellemi termékét.¹⁵

Ez is Mészöly Miklóst igazolta: a kiadó 1978-ban még nem tudott mit kezdeni a „konkrét többértelműség”, a részletekben rejlő igazság, a koncentrált szerkesztés, valamint a megismerés lehetőségei és a múlt, jelen és jövő egybejátszatásából fakadó antinómiákkal. A kiadó által felállított furfangos csapdahelyzetről élénk és láttató beszámolót adnak az érintettek, Szörényi László és Fogarassy Miklós, Baranyai László, az Árgus folyóirat szerkesztője célirányos kérdéseire.¹⁶

Resumé

Miklós Mészöly a tradice staré mad’arské literatury a kulturních dějin

Studie analyzuje pohled na minulost u Miklóse Mészölye, jedné z nejvýznamnějších postav moderní mad’arské prózy. Konstatuje, že využíváním textůze 17.–19. století – obsahujících dramatický náboj a jazykově často expresivních – se spisovatel nesnaží o nostalgické připomínání minulosti, jelikož tyto vzpomínky „vrhne do současnosti” jakožto „inzultující přítomnost”, čímž boři veškerou jejich autoritu.

Így idézd:

Jankovics József. „Mészöly Miklós és a régi magyar irodalmi-kultúrtörténeti hagyomány”. In Hungarobohemica Pragensia: Studie k 60.rozeninám Evzena Gála / Tanulmányok Gál Jenő 60. születésnapjára, szerkesztette Berkes Tamás és Januska Jiri, 126–137. Praha: Univerzita Karlova v Praze, Filozofická fakulta, 2017.

→Eredeti közlés (PDF) Mészöly Miklós és a régi magyar irodalmi-kultúrtörténeti hagyomány