Jankovics József 70. születésnapjára

Könnyű azt dicsérni, akit mindenki szeret. „Arra tanítja a discretio a historicusokat”, tanácsolja Zrínyi, hogy a nagy emberek „fogyatkozásait mikor írjuk, ne írjuk mint vétkeket, hanem sicut virtutes imperfectas”, mint tökéletlen erényeket. De mi dolga a historicusnak, amikor hősének még a hibáit is szereti a közössége? Mert bizony Jankovics József lassan fordulása, darabossága, olykor egyenesen makacssága mindnyájunknak, akik kollegái, vezetettjei, barátai voltunk és vagyunk, évtizedeken át megkönnyítette a mindennapjainkat, levéve vállunkról a hivatalok packázásának lelki terheit. Könnyen idomuló korban útmutatóul szolgált, hogyan lehet és kell konokul harcolni azért, amit valaki fontosnak érez az életében. Ő az irodalmat érezte annak, nemcsak az olvasást, a kutatást, hanem az együtt lélegzést is az élő irodalommal. Határokat akart átjárni és átjárhatóvá tenni, az egykori peregrinusok, a messze akadémiákra vándorló, majd tudásukkal hazatérő diákok módjára. A térben és az időben, nyugat és kelet, régi és új között. A szabadságot tanulta és tanította – hogyne szerettük volna a nehézkességét? Talán nem is nehézkesség, hanem nehézkedés volt az.

Magam akkor kezdtem gyanakodni erre, mikor egyszer jó húsz éve, Bolognában, késő éjszaka pingpongozni mentünk (akkor és ott még voltak ilyen helyek). Jóska meglepő könnyedséggel és gyorsasággal forgott, lépett az asztal körül, oda is elért, ahova én, a jóval fiatalabb hiába nyújtózkodtam a labda után. Hogy lehet ez? Sejtettem persze, hogy annál az asztalnál távolabb találom a magyarázatot. Ha valaki a magyar szellemi élet focizó feléhez tartozik, akkor a stílusa titkait a nagypályán kell keresni. Elkezdtem kérdezősködni, régi barátai, évfolyamtársai között. Egyikük végül kulcsot adott a rejtély megoldásához. Hinnénk vagy nem: Jankovics Jóska valaha szélsebes csatár volt, védőket-kapust-bírót elsodró, gólra törő középcsatár. Edzők tanácsait, játékostársak korholását eleresztve a füle mellett, minden idegszálával a hálóra és az eredményre koncentrált. Ha így volt – márpedig így volt, szavahihető balfedezet, azóta már leszerelt tanszékvezető mondta –, akkor Jóska saját elmúlt évtizedeinek legnagyobb sikerét választott új pályáján, a régi magyar irodalom és a magyarságtudomány kutatásában azzal érte el, hogy hihetetlen önfegyelemmel magát nevelte át gólvágó csatárból áldozatos középpályássá. Darabossága tanult, másodlagos darabosság; villogjanak mások, ő osztja a labdát, kiszolgálja, szökteti és fedezi őket, ha kell, a hibáikat is javítja, és takarít utánuk: ez lett az új stratégia. Soha egyetlen csatár többé féltékeny nem volt rá, hiszen a gólkergetésnél sokkal nehezebb munkát vállalt. Csapatot szervezett. A Klaniczay Tibortól ráhagyott örökséget példásan gondozta, a legnehezebb időkben, a kilencvenes évek elejétől több mint két évtizeden át vezette azt a kutatói közösséget, ami sokkal több volt mint egy tudományos intézet Reneszánsz Osztálya; személyes és szakmai szálakból fonódó kapcsolatai más intézményeken, sőt, az országhatárokon is túlértek, összetartó ereje nem a hivatali kötelem, hanem a közös ügy és a közös érdeklődés volt. No meg persze a személyiség vonzása. Az emberek azt ismerik el szívesen vezetőjüknek, aki el tudja velük hitetni, hogy közöttük él, értük és velük dolgozik. Így volt ő az Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettese és a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkárhelyettese (csak kényszerből és időnként főtitkára). Örök védekező középpályás. Időnként, mintegy mellékesen, megvillant a kapu előtt: Bethlen Miklós-tanulmányai, Gyöngyösi-kiadása paradigmákat átrendező, új horizontokat nyitó valódi események a hazai szellemi életben, hatásuk messze túlmutat a szűkebb szakma belvilágán, író és költő barátok sorát győzte meg vagy erősítette meggyőződésükben, hogy a magyar múlt nem bebalzsamozott múzeumi tárgyak panoptikuma, hanem együtt alakul, változik velünk, bizonyos szempontból éppen olyan nyitott és ismeretlen világ, mint a jövőnk. Ám közeli munkatársai közül sokan bevallhatjuk, s kerek évfordulókon itt is van ennek az ideje: Jankovics József igazi életműve a mások helyett elvégzett irdatlan mennyiségű munka volt. A pályázatok, a szerkesztés, a végtelen szívóssággal folytatott szervezés. Mindezt ő a legmesszebbmenő pesszimizmussal végezte, a heroikus erőfeszítés mélyén mindig érezve és éreztetve az erőlködés sub specie aeternitatis értelmetlenségét, amit nála kevesen tudtak vigasztalóbb humorba önteni. Filológusként önmagával volt egyedül szigorú, megtanulhatta tőle, aki akarta, a hagyomány tévedéseinek szétszálazását, a forrásközeli létmódot, a saját következtetések soha fel nem függesztett ellenőrzését újabb és újabb levéltári leletek alapján. Mások hibáit azonban végtelen eleganciával, szinte észrevétlenül javította. Kéziratot, korrektúrát kevesen tudtunk úgy kiadni a kezünkből, hogy ő abban javítani valót ne talált volna. A rejtély, a titok persze nem abban van, hogy észrevette őket, hanem abban, hogy a megkritizáltak tőle mindig szívesen fogadták a kritikát.

A középpályáról messzebb látni, mint bárhonnan, és Jankovics József mindig messze is tekintett. A hátán vitte a csapatot Rómáig és a finn tavakig, hogy vele járjuk be és át a szabadság, a szabadságunk határait. Ideje van hát, hogy a csapat is visszanézzen a középpályára, és észrevegye: azt, hogy csapatként játszhatott, jórészt neki köszönheti. Ideje megállni egy pillanatra, és megköszönni, hogy együtt lehettünk. Isten éltesse a kapitányt.

Bene Sándor