Gyöngyösi grammatikai, szintaxisra vonatkozó, poétikai, illetve retorikai képzettségét Arany János és a XX. századi irodalomtörténészek előtt is felismerték. Az első tudományos igényű szövegkiadáshoz, a Porábúl megéledett Főnixhez készített jegyzeteit magyarázván írta műve bevezetőjében a sajtó alá rendező, Kovásznai Sándor marosvásárhelyi klasszika-filológus 1791-ben:

Mert vágynak e poëtában a szóknak ollyan egybenszerkesztetései, mellyeket bajos volna minden olvasónak jól meg-érteni világosítás-nélküll. Tehát mind azok, és a szóknak némely tsudálatos regimenjei s egymástól való függései, syncope, hypallage, figurákkal s több ide tartozó dolgokkal egyetemben e jegyzésekben – a szintaxist kommentáló jegyzetekben – meg-magyaráztatnak. Továbbá a rhetorikai vagy ékessen szóllásból vett jegyzések, azok, amellyek meg-mutatják, az ékesen szóllás mesterségének mellyik részéből vette Gyöngyösi ez vagy amaz szóllásának formáit. Mert nintsen tsak egy strófa-is ebben a munkában, melyben a rhetorikának nyilván való nyomai ne láttatnának. Azon egy értelemnek sokféleképen és bövön való ki-mondása; a részeknek elé számlálása, a thesis és hypothesis, vagy a közönséges beszédre-való kimenetel, és annak a jelen-való dologra lévő szabása és alkalmaztatása; az emberi indulatoknak és egyéb dolgoknak bölts le-írása, mely descriptionak neveztetik; a csudára méltó kedves metaphorák, allegóriák, hasonlatosságok és egyéb tropusok, figurák vagy szóllásbéli tzifrázások; egyszóval a valóságos ékesen szóllásnak minden reguláinak minden unalmas maga-vetés-nélkül-való megtartása valjon micsoda magyar írónak munkájában fordulnak elé bővebben és kedvesebben, mint ebben a mi Poëtánkban? Aki nem a plánéták között jár, némely mostani vers-íróknak szokásaszerént, hanem az emberi dolgoknak és indulatoknak – érzelmeknek – olyan elevenítő színekkel való le-festésében forgolódik, hogy mintha az olvasó szeme-elött látná azokat, ugy képzelje az ő írását olvasván. A rhetorikára való az is, mikor igen sok hellyeken az adjectivum hellyett substantivumot, a concretum helyett (amint hívják), abstractumot tészen; a verbummal nomen hellyett él. s. a. t. Illendőnek tartottam hát az efféle beszédbéli tzifraságokat és ékességeket, söt azoknak neveit is meg-említeni, azoknak kedvekért, akik az ékessen-szóllás mesterségének tudományában gyönyörködnek; mellyek-nélkül lehetetlen, hogy valamely könyv kedves légyen az olvasásra. Következnek már a poësisból vett jegyzések, mellyekben nem tsak a régi költeményes históriák rövideden elé-beszéltetnek, hanem szorgalmatoson meg-mutattaknak a régi poëtáknak, kivált Ovidiusnak és Virgiliusnak írásának részei, melyeket belőlök vett Gyöngyösi, és a maga matériájára bölcsen alkalmaztatott. (…) Ugyanezen poësisi jegyzésekre valók azok-is, mellyekben igyekeztem meg-külömböztetni a poëta költeményét a valóságtól. Mert a régi poëták szokása szerént, a valóságos, meglett dolgokat a maga költeményeivel sok hellyeken úgy meg-elegyítette, hogy némelykor alig lehet meg-esmérni és ítélni, ha váljon történt dolgot beszéll-é, vagy magától költött fabulát?1

Ráday Gedeonnak írott levelében a barokk költő leíró-megjelenítő képességét tartja verselése legfőbb erényének:

De hogy Gyöngyösi irta-légyen azt a Daedalus Templomát, azt bizonyítja az a tsudálatos szép rendü gondolat, a képző elme munkájának ereje, de kivált az a Figura, mellyet a Rhetorok Descriptiónak hívnak, a melly a miképen minden ékesen szóllásnak veleje, úgy a Poësisnek épen lelke és természetére tartozó dolog. Soha pedig senki a Magyar irók-közüll, a mellyeket én olvastam, evvel a Figurával úgy nem tud élni mint Gyöngyösi István.2

Másrészt a már említett, kéziratban maradt előszavával azt is pontosan jelzi, hogy Gyöngyösi alkotói módszerének sarokköve az imitáció, még pontosabban az antik szerzők, mindenekelőtt Ovidius és Vergilius imitatiója és aemulatiója:

Minek-utánna pedig a régi poétakot kezdettem-vólna olvasni és Gyöngyösivel egybe-vetni; egészszen ki-tanultam, hogy minden kedvességit és szépségit Gyöngyösi a régi poëtákból, s nevezetesen Ovidiusból és Virgiliusból vette; mellyek-nélküll nem-is lehet az ö verseit senkinek-is meg-érteni. Mert a miképen Ovidius és Virgilius Homérust és más régieket követte és el-is érte; úgy Gyöngyösi Ovidiust és Virgiliust kívánta és emberül-is tudta követni és őket el-is érni.3

Mint a fenti idézetekből kiviláglik, rögtön a Gyöngyösi-poétika központi kérdéseivel és kategóriáival találkoztunk: Kovásznai Sándor kiválóan ismerte és felismerte Gyöngyösi István költészetének poétikai-retorikai összetevőit és problematikáját. S valószínűleg azt a Kemény János-eposz olvasójához intézett, de saját korában meg nemjelent poétikai eszmefuttatást is, amelyet Tarnai Andor a „magyar nyelvű poétikai irodalom legnagyobb teljesítményé”- nek nevezett.4 Emeljünk ki csak két fontos mozzanatot ebből a rövid, de annál komplexebb önreflexív poétikai traktátusból:

Vegye eszében az Olvasó: hogy noha a feltett dolognak valóságára is vigyáztam ezen versekben, mindazonáltal nem tartottam szintén olyan rendet, mint a folyóírással való históriában, hanem a poësist is kévántam azokban követnem, és aszerint alkalmaztatni is ezen munkácskámat… […] Ezek mellett, mivelhogy (amint föllyebb is említettem) a poësist is követtem ezen verses históriácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közbenvetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módjára csupán csak a dolgok valóságát fejeznem ki a versek egyögyűségével.5

Költészeti elveinek lényegét foglalja itt össze: érinti a fabula és história, a mitológia és a fikció felhasználása, valamint a „lött dolog”, a valós történeti esemény, a históriás ének egyszerűsége, illetve saját versírói technikájának összetettsége, tudatos versdíszítményei, az igazi poézis közötti viszonyt. S emellett még sok mást: a metaplasmust, a syncopét, az apocopét, a syncresist, a verba novátákat, a rímelést és annak kényszerét, a nyelvjárási alakok használatát.

Irodalomtörténészeinket régóta izgató kérdés, honnan szerezhette költőnk mindezen jeles poétikai-retorikai ismereteit. A kérdésre pillanatnyilag nem tudunk pontos választ adni. Terminológiáját jelenleg nem tudjuk módszeres vagy rendszeres retorikához, poétikához kötni, annyi azonban racionálisnak tűnik, hogy vizsgálódásainkat mindkét irányba ki kell terjeszteni. Meghatározó lehet a diáksága idején, az 1640-es, 50-es években Magyarországon, Eperjesen, illetve Sárospatakon folyó grammatikai-poétikai-retorikai oktatás gyakorlata. A klasszikus és a reneszánsz alapművek, Melanchthon, Dresser, Sturm, Keckermann, az Orator Extemporarteus mellett Imre Mihály szóbeli javaslata alapján feltétlenül számításba kell vennünk Vossius három poétikai tárgyú művét (Poeticarum institutionum, De artis poeticáé natura, De imitatione) és retorikai kommentárjait, ugyanakkor Piscator s a hazai szerzők, Pécseli Király Imre, Buzinkai Mihály egyaránt szóba jöhet az előzmények között.6

Általános gyakorlatként sejlik fel, amit Bán Imre emel ki Piscator 1642-es gyulafehérvári Artis poeticáépraeceptájából: „A poétika analysisnek tulajdonképpen meg kell előznie a genesist – mondja a szerző. Lényegében az olvasásból és megfigyelésből áll. Kezdje a deák (studiosus) Ovidiusszal, azután vegye Vergiliust, akit egészen tegyen magáévá. Harmadsorban Horatius ódáit és Martialis epigrammáit forgassa. Végül csatlakozzék a keresztény költőkhöz, hogy elméjét a profán tanulmányoktól a kegyességhez fordítsa. Ne a mesét, a históriát keresse olvasmányaiban, a dolgok és szavak kezelését, elrendezését, eleganciáját, hogy mindezekből tanuljon. Vizsgálja a szerzőt a grammatika és rhetorica szemszögéből, figyelje a műfajokat, a verselést, a lábak mérését, a költői szóhasználatot (szinonimák, jelzők, mondatok, körülírások). Különösen a jelzők elhelyezését figyelje, végül elmés mondásokat, nyomatékos értelmű verssorokat jegyezzen ki auktoraiból”.7 Bitskey István is Piscator-ismeretet, olvasmányélményt sejt a threnus („gyászos költemény városok vagy országok feldúlásakor”) és az encomiasticum („személyek vagy dolgok dicséretére írott vers”), mint például a mesterségdicsérő versezetek Gyöngyösi-féle változataiban megvalósulni.8

Ha mindezt kiegészítjük még a magyar vershagyomány, Balassi, Czobor Mihály, Rimay és mindenekelőtt Zrínyi szövegeinek, illetve poétikai megjegyzéseinek ismeretével, valószínűleg nem járunk túlságosan messze Gyöngyösi költészetének poétikai-retorikai forrásvidékétől. Mindehhez további forráskutató ötletként csupán annyit tehetünk hozzá, hogy vizsgálódásainknak Comenius ilyen tematikájú írásainak szemléjére is ki kéne terjedni a jövőben. Gondoljunk csak A világ útvesztője ironikus-szatirikus megjegyzéseire a retorikusokról, akik azzal foglalkoznak, „miként lehetne a leírt vagy a szájból épp kiröppenő szavakat zöldre, pirosra, feketére, fehérre vagy aki ahogyan akarná, színezni”. A költőkről, akik „súlyokkal és arasszal méricsgélik a szótagokat”, a szavakat „ráncolgatják” s olvasmányaik közt a „de Culice; de Passere; de Lesbia; de Priapo; de arte amandi; a Metamorphoses; enkómiónok; szatírák; egyszóval bohóságokat, költött dolgokat, szabadosságokat és mindenféle paráznaságokat olvasnak ottan”.9 Addig a hiányzó elmélet helyett – Comenius másik művével, a Magna Didacticával összhangban – mi is a praxisra tennénk a hangsúlyt.10 A Gyöngyösi István és László sáros pataki diákságának oktatási körülményeit feltárni igyekvő Harsányi István szerint ott az volt a cél, hogy a nyelvtanulás, a józan bölcsészet forrásainak megismerése és a hittudomány elsajátítása miatt „Demosthenest, Isocratest, Plutarchost, Cicerót, Homerost, Hesiodost, Theognist, Vergiliust, Ovidiust, Horatiust”, „vizsgára és gyakorlat végett, írva, beszélve, szónokolva ismételjék”.11

A bölcsészeti tudományokhoz egyébként tankönyveik voltak még: Melanchthon és Loss Lukács dialektikája, Keckermann logikája, systema physicumja és metaphysicumja, Magirus János physiologiája, Alstedius metaphysicája.12 Kutatásainkat ezen szerzők és művek irányába sem lenne haszontalan kiterjeszteni.

Ugyancsak további vizsgálódásokat kell folytatni a nyugati barokk retorikák terepén. A kérdéssel legtöbbet foglalkozó, s Gyöngyösit a költészeti kánonba visszaemelő Kibédi Varga Áron sem oldja meg e rejtélyt. Megállapítja, hogy „Gyöngyösi tudós költő, aki a klasszikus retorika minden csínját-bínját ismerte.” Illetve: Gyöngyösi a külföldi elméleti munkák „szellemét bizonyára ismerte”.13 Mindössze annyit állít, hogy Gyöngyösi a klasszikus retorikák nyomán létrejött barokk retorika elvárási horizontjának alapos ismeretében alkotott. Ennek előírásai szerint éppenséggel érdemnek tekinthetők azok a jellegzetességek, amelyek miatt – mint a hősök egyénítésének hiánya, a túl sok és hosszadalmas kitérő, a tisztázatlan műfajiság vagy éppen műfajkeveredés (amelyben Claudius Claudianus nyomdokain halad), a kompozíció lazasága, a mitológiai apparátus és a klasszikus utalások túltengése – költőnket a posztromantikus kritika elmarasztalta. Ám igazi forrásművet ő sem említ meg, leginkább Du Plaisir 1683-ban megjelent szintézisére hivatkozik, amely a francia klasszicizmus poétikájának talán legnagyobb összefoglalása. A problémát azzal hidalja át, hogy „a 16-17. század európai irodalomelmélete minden egyes nemzeti irodalomban azonos, ugyanazokhoz a görög-latin forrásokhoz kanyarodik vissza.”14 S bár Drescher J. Attila jelentős tematikai, stilisztikai és műfaji rokonságot figyel meg a német barokk költészet – Simon Dach, W. I. Schütz, Christian Hoffmann von Hofmannswaldau alkotásai – és Gyöngyösi István művészete között,15 nem mehetünk el észrevétlenül Kovásznai Sándor (aki maga is fordított Cicerót, Plautust és Terentiust) Gyöngyösi imitációs technikáját illető, alapvető megjegyzése mellett:

…a Gyöngyösi verseinek más Magyar versek-felett-való kedvességének oka és kut-feje nem más, hanem hogy ö mindenekben a régieket, s azok között föképen Ovidiust kívánta s tudta-is követni, nem valami Német vagy Frantz poëtát; úgy hogy a mint Erasmust lehet nevezni Keresztyén Terentiusnak vagy Plautusnak, ugy Gyöngyösit méltán nevezhetjük Keresztyén vagy Magyar Ovidiusnak.16

Kovács Sándor Iván is hangsúlyozta Gyöngyösi nagyfokú poétikai-retorikai tudatosságát. Rendkívül árnyalt alapossággal feltárta Gyöngyösi Zrínyi-recepciójának és -imitációjának szövegszerű bizonyítékait. Rámutatott azokra a rejtettebb vagy éppen nyíltabb összefüggésekre is, amelyeket a két költő poétikai programja és terminológiája között felismert. A mai tudásunk szerinti legtöbbet ő állapította meg a barokk költő poétikai felkészültségéről és tudatosságáról: az egész életműből összegyűjtötte a terminus technicusokat, hogy meghatározhassa Gyöngyösi terminológiai rendszerét, annak sajátosságait, illetve a hazai hagyományhoz – Tinódi, Zrínyi – való viszonyát, a hagyományban való helykijelölését.17 Eredményeihez nem tudunk újabbakat fűzni.

Fentebb Zrínyi és a „Zrínyit olvasó Gyöngyösi” – Kovács Sándor Iván szavai – egymáshoz való viszonyáról esett szó. Irodalomtörténet-írásunknak legalább a XVIII. század, de Arany János kiváló dolgozata óta kedvelt toposza az ő szembeállításuk.18 Befejezésül álljon itt most a szakirodalom egyik első, ha nem legelső, poétikai-retorikai alapú összehasonlítása, melyet a Gyöngyösi-rajongó id. Ráday Gedeon 1788 júliusában írt a dolgozat elején idézett Gyöngyösi-filológusnak, Kovásznai Sándornak:

Én, ha itiletemben nem tsalattatom, minékünk hozzá – Zrínyi Miklóshoz – hasonló spiritusu és tűzű Poëtánk nintsen. Ugyanis akár az egész munkának Oeconomiáját, akár az Poetica hasonlatosságokat, akár az Virilis transitiokat, akár az eleven descriptiokat, akár pedig az hathatós egymáshoz tett Vitézi beszédeket, és tanáts adásokat vegyem fel, mind ezekben úgy tartom, minden Poëtáinkat meszsze maga után hadgya. Gyöngyösinek ugyan simábbak és elaboráltabbak a Versei, válogatottabbak a Cadentiai, de az dolgok Sensusához és értelméhez képest semmivel sem válogatottabbak a szavai a Zrinyiénél, sőtt ebben őtet Zrinyi fellyül halladgya, hogy az rettenetesseket rettentő szókkal, az szellemetessebbeket pedig, ahoz alkalmaztatott hangzással tudgya elől adni. Hibának tartyák némellyek Zrinyiben azt is, hogy Versiben a Hemistichiumot nem mindenkor az hatodik syllabában tészi, de ő azt az Olaszokat követve szántszándékkal tselekedte, és az ki egyszer Zrinyi olvasásához hozzá szokott, nem botránkozik meg benne, ha azt comma szerént olvassa; sőtt e mellett szépséget is talál abban, hogy az által Zrinyi (mellyet az mindenkor egyenlő Hemistichium szokott okozni) a Monotoniát el-kerülte.19

S kettejük e különbségét a nekik állítani tervezett emlékmű epitáfiumában – a kultuszképzés irodalomtörténeti pillanatának lehetünk tanúi – is megörökíteni szándékozott:

„Gróff Zrinyi Miklósnak Márs és az Músák emelték / Mint Zrinit Zrini, Hectort ugy festi Homerus / S’ Goffrédót szebben allig rajzolta le Tasso” – illetve: „Gyöngyösi Istvánnak / Vénus és az Gratiák / alkották / Gyöngyösi pennáját vezeté keze közt maga Vénus / S’ nyájjal hintegeték az három kellemetesség.”20

 

 

1 Kovásznai Sándor kéziratának egyik példánya jelenleg a marosvásárhelyi Teleki-tékában található. Jelzete: MS 31. Az előszó másolatáért Heltai Jánosnak tartozom köszönettel. L. még: Gyöngyösi István, Porábúl megéledett Főnix, sajtó alá rend., jegyzet Jankovics József, Nyerges Judit, utószó Jankovics József, Bp„ 1999, 289–290.

2 Kovásznai Sándor három levele b. Ráday Gedeonhoz, Gyöngyösi István munkáiról, közli Kiss Áron, Figyelő, 1876, 367–368.

3 Lásd az 1. jegyzetet.

4 Tarnai Andor–Csetri Lajos, A magyar kritika évszázadai, I., Rend szerek. A kezdetektől a romantikáig. Bp., 1981, 140.

5 Gyöngyösi, i. m, 199–200.

6 Vö. Bán Imre, Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVIXVIII. században, Bp., 1971; Bartók István, „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk”. Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630–1700 között, Bp., 1998; Kecskeméti Gábor, Prédikáció, retorika, irodalomtörténet, Bp., 1998; Retorikák a reformáció korából, vál., sajtó alá rend., bev., jegyz., tanulmány, szerk. Imre Mihály, Debrecen, 2000.

7 Vö. Bán Imre, i. m., 38.

8 Bitskey István, Gyöngyösi és a magyar költői hagyomány, Studia Litteraria, Debrecen, 1981, 25, 30.

9 Johannes Amos Comenius, A világ útvesztője, fordította Dobossy László, tanulmány, jegyzetek, Komor Ilona, Bp., 1961, 63–64.

10 A retorikai tanulmányokról szólván, az ékesszólás törvényeinek elsajátítása után a gyakorlásra, a „szónoklás legnagyobb mestereinek utánzás”- ára teszi a hangsúlyt, s nem egyetlen szerző művei, hanem bő illusztrációs anyag felhasználásával. Comenius Amos János Nagy oktatástana, fordította, bevezette és a jegyzeteket írta Geréb György. Bp., 1953, 365.

11 Harsányi István, Gyöngyösi István és László sárospataki diáksága, Sárospataki Hírlap, 1920, 14.

12 Uo. 15.

13 Kibédi Varga Áron, Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa), Irodalomtörténet, 1983, 3. sz., 554, 556.

14 Uo. 556.

15 Drescher J. Attila, Egy európai pillanat… (Gyöngyösi. István költészetének német barokk párhuzamairól, Dunatáj, 1993, 40–46.

16 Lásd az 1. jegyzetet.

17 Kovács Sándor Iván, Gyöngyösi István Kemény-eposzának Zrínyi.-i.mitációi, in „Eleink tündöklősége”, Bp., 1996, 38–46.

18 Arany János, Gyöngyösi. István, in uő, Összes Művei, XI, Prózai művek, 2., szerkeszti Keresztury Dezső, sajtó alá rendezte Németh G. Béla, Bp., 1968, 421–440.

19 Jancsó Elemér, Adatok az erdélyi felvilágosodás történetéhez, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1960, 372.

20 Uo. 373.

 

Így idézd:

Jankovics József. „Gyöngyösi István költészetének poétikai-retorikai forrásvidéke”. In Religio, retorika,mzettudat régi irodalmunkban, szerkesztette Bitskey István és Oláh Szabolcs, 330–337. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101429/CSK031.pdf?sequence=1&isAllowed=y.

→Eredeti közlés (PDF) Gyöngyösi István költészetének poétikai-retorikai forrásvidéke

Szóljon hozzá!