Vélhetnők: aligha állhat két vers távolabb egymástól, mint a kötetünkben együvé sorolódott két Gyöngyösi-mű, a Kesergő Nimfa–Palinódia, valamint a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága címűek. Más a műfajuk, a célkitűzésük, politikailag ellentétes táborhoz tartozó címzettet szólítanak meg. A szembenállás azonban látszólagos csupán, a különbségek mellett meghatározó azonosságok fedezhetők fel. Rokonságuk mind külső, irodalmon kívüli, mind belső, művön belüli összetevőkben, jellegzetességekben megnyilvánul. Mindkettő országgyűlés alkalmával készült, s a diéta eseményeitől egyikük sem független. Egyik sem jelent meg szereztetése idejében, sőt az egyik egyáltalán nem látott nyomdafestéket a szerző élete folyamán, anonimitásban rejtőzködött egészen a XIX. század végéig. Semelyiken nem volt feltüntve az alkotó neve – a Kesergő Nimfa esetében a kéziratban maradt változat bizonyítja Gyöngyösi szerzőségét –, mint ahogy hőseik tulajdonnevét sem fedik fel, egyetlen személy- vagy helynevet sem árulnak el. AKesergő Nimfa allegorikus természetének megőrzése végett, a Thököly–Zrínyi Ilona-vers pedig cenzurális okokból. Ugyanakkor mindkét költemény mögött azonos írói szándék húzódik meg: bár két eltérő, sőt szembenálló politikai tábor főszereplőjéhez fordulva, de mindkét verssel a végromlásra jutott Magyarország sorsának jobbra fordítását reméli, sürgeti-szorgalmazza, a maga és az ország nevében egyaránt. Az allegóriában a frissen megválasztott királypárti (labanc) nádortól, Esterházy Páltól, az allegorikus házasének, epithalamium strófáiban pedig a frissen házasodott kuruc „királytól”, Thököly Imrétől óhajtott és várt eredményes beavatkozást.

Mindkét mű nyitányában, bevezetésében egyaránt él a mitológiai apparátus lehetőségeivel, ám később ritkul a közvetlen antik hivatkozás, átvétel, utalás, reminiszcencia. Illetve funkciójuk nem a szórakoztató-gyönyörködtető tudós kitérőé, inkább hasonlító-erősítő jellegű. Ezzel a tendenciával fordított arányban több a versekben az egyéni költői lelemény, metafora, hasonlat, példázat, toposz, közhely. S míg a Márssal társolkodó Murányi Vénusra és a Porábúl megéledett Főnixre egyformán ráillik Toldy Ferenc meghatározása, mely szerint a verses regények műfajához állnak közel,¹ addig ez az itt olvasható két írásról egyáltalán nem mondható el. A Palinódiának nincs igazi cselekménye, konfliktusa, a Thököly-házaséneknek a szerelmi szál ellenére sincs epikus bonyodalma. Ez természetes is, hiszen műfajuk retorikai előírásai mást követelnek meg.

Kesergő Nimfa-palinódia (1681–1695)

A Maga gyámoltalanságát kesergő, és abban a Kardos Griffnek szárnya alá folyamodó Nimfa, amellyel Magyarország mostani állapotját példázza című allegorikus költeményt az 1681-es soproni országgyűlés ideje alatt (június–december) szerezte Gyöngyösi István. Az alkalmat az az örömteli tény szolgáltatta, hogy hosszú évek óta először hívtak össze országgyűlést a rendi és vallási sérelmek orvoslására, illetve hogy a Wesselényi Ferenc halála (1667) óta betöltetlen magyar nádori székbe a diéta majdnem egyöntetű akarata és a bécsi udvar beleegyezése következtében gróf Esterházy Pál ülhetett. A Habsburg-pártiként ismert grófot június 13-án választották meg, ám Gyöngyösi – országgyűlési elfoglaltságai miatt: a sérelmeket összeíró sokmunkájú bizottságnak volt tagja Gömör megye képviseletében – csak némi késéssel szerkesztette egybe panegirisznak is beillő versét. Igaz, mint arra kéziratos ajánlásában nem kis büszkeséggel hívja fel a címzett figyelmét, a gyorsabb kezű s elméjű pályatársakat abban felülmúlta késlekedő pennájával, hogy ő „magyar versekkel” örvendezik a nádorválasztás eseménye és eredménye felett. (Egy olasz nyelvű szonett maradt fenn Pál nádor iratai között ebből az alkalomból Sonetto dedicato Alle glorie immortali dell’ Altezza Serenissima del Sig. Conte Astrazie gran Paladino del Regno d’ Ungheria, etc Virtuoso, nell’ Armi, e’ nella Lottere meritissimo címmel.)

A verset tartalmazó kis füzetecskét – amelyen csak az aláírás származik a költő kezétől – még az év végéig tartó országgyűlésen adhatta át a szerző az újdonsült palatínusnak, s e szöveg századunkig megőrződött az Esterházyak kismartoni levéltárában. (Az eddig lappangó kézirat szövegét Gyöngyösy László 1916/1917-es, betűhívnek mondott kiadása alapján ismertük.² Ez az ún. „kismartoni kézirat” kötetünk sajtó alá rendezésekor került ismét a kutatás látókörébe.) Nyomtatott megjelenésére azonban tizennégy esztendőt kellett várakozni, amikor is Palinódia, Prosopopoeia Hungariae (Újraéneklés, Magyarország megszemélyesítése) új főcímmel hagyta el a sajtót Lőcsén (RMK I 1476). (Jelenleg nem rendelkezünk belőle példánnyal, Badics Ferenc megállapításaira és szövegolvasatára kell hagyatkoznunk, aki Prónay Gábor nógrádacsai könyvtárának példányát használhatta.)

A költemény testén nemcsak ez a változtatás esett, hanem helyesírásban és legfeljebb néhány szónyi terjedelemben több helyütt is eltér a kismartoni kézirattól és az egyéb másolatoktól. Az esztétikailag-stilisztikailag néhol érettebb, kidolgozottabb, másutt halványabb, sutább nyomtatott szöveg módosulásai keletkezhettek a szerző utómunkálatai eredeményeképpen, utólagos változtatásai, stilizálása, javításai nyomán, de származhatnak a nyomdásztól is. Egyes helyeken szövegromlást is gyaníthatunk – a nyomda dolgozói valószínűleg nem tudtak jól magyarul, a költő pedig nem végezhette el a korrektúra fölöttébb szükséges munkálatait.

A nyomtatvány „palinódia” szava, mivel kétféleképpen érthető, sok fejtörést okozott az irodalomtörténészeknek.

Már a Gyöngyösi összes műveit legelőször sajtó alá rendező Dugonics Andrást zavarba hozta. Ő ugyanis visszavonásként, visszaéneklésként értelmezte, s így joggal csodálkozott, minő szándékkal alkalmazta itt Gyöngyösi. Arany János majd hetven év múltán, Horatius példájára is hivatkozva, kiváló Gyöngyösi-portréjában (Koszorú, 1863) igyekezett megmagyarázni, hogy a költő e felcímmel jelezte elégedetlenségét, csalódottságát Esterházy Pál tevékenysége miatt, s egyben azt is, hogy az időközben kuruccá lett szerző visszavonja a másfél évtizede elhangzott magasztaló kifejezéseket. Arany véleménye, már csak tekintélyénél fogva is, egy időre eldöntötte a kérdést.

Ballagi Géza (A politikai irodalom Magyarországon, 1888) úgy vélekedett, hogy a palinódia szó már az eredeti, 1681-es kéziraton is rajta lehetett, s ekkor, amint később is, énekismétlést értettek rajta, vagyis Gyöngyösi egyszer már korábban megénekelte Esterházyt(!). Amennyiben pedig csak a nyomtatáskor került oda, akkor a kortársak azt értették ki belőle, hogy a költő megismétli a kéziratban terjedt éneket.

Fülep Imre volt az első, aki határozottan fellépett a Toldi szerzője állásfoglalásával szemben az Egyetemes Philologiai Közlöny 1889-es pótkötetében. Szerinte ha a palinódia a korábban írottak visszavonását jelentené akkor Gyöngyösi, aki természetesen tisztában volt a szónak e jelentésével, új versben énekelte volna vissza előző kijelentéseit. Aminthogy Horatius is új költeményben vonta vissza állításait. Ráadásul a cím a másolások közben is megváltozhatott, az Esterházynak szóló ajánlást pedig, mivel 695-re már idejétmúlttá vált, a kiadó is elhagyhatta, illetve igazíthatott rajta.

Négyesy László 1894-ben a Pallas Lexikon hasábjain ismertette és cáfolta Arany János véleményét.

A Beöthy-féle 1896-os képes irodalomtörténetben – melynek Gyöngyösi-fejezetét egyébként a szerző antik forrásait alaposan ismerő Rupp Kornél írta – újra felbukkan a visszavonás-koncepció. Szeremley Barna nyomban figyelmeztette tévedésére Ruppot, aki belátta álláspontja helytelenségét, s megígérte, hogy a mű második kiadásában e szövegrészt javítani fogja. Az 1899-es új edíció már e megváltozott nézetét tükrözi.

A kérdés történetét, a visszavonás-koncepció cáfolatát és az ismétlés-koncepció részletes és alapos kifejtését Szeremley Barna adja az Uránia 1901-es évfolyamában (254–268); kitűnő összefoglalása alapján itt nyomon követjük a téma tárgyalásának főbb mozzanatait. Véleményének indoklása valóban egyszerű és rendkívül logikus: ha Gyöngyösi csakugyan megbánta másfél évtizeddel korábbi Esterházy-dicsőítését, akkor miért csinált volna a nádornak újabb propagandát a kiadással, a legésszerűbb lett volna ki sem nyomtatni a szöveget. Elfelejteni és elfelejtetni a kéziratban terjedő verset. Ráadásul a palinódia ilyen formájára nincs példa a világirodalomban. Horatius külön visszavonó éneket szerzett, s ugyanezt tette Sztészikhorosz is, aki Helenére szórt bántalmai miatt szeme világát veszítve újabb szerzeményben vonta vissza rágalmait, hogy látását visszanyerje. (Visszanyerte.) Szeremley szerint a cím megváltoztatása, az ajánlás és a latin Esterházy-epigramma elhagyása a nyomtatványból szándékos, és valószínűleg a költő beavatkozásának tulajdonítható. 1695-ben már nem akarta a nádorválasztást követő örömhangulathoz kötni a verset, s általánosabb jellegű időszerűségét sugallta az ajánlás elhagyásával is. Ekkor már nem köszönthette a frissen megválasztott nádort Gömör vármegye követeként, s időközben Esterházy gróf is birodalmi hercegi rangra emelkedett. Ugyanakkor a dedikáció kissé dévaj hangja sem indokolt az országgyűlés – és annak eufóriája – elmúltával. Ezért is írta oda még: Prosopopoeia Hungariae, azaz Magyarország megszemélyesítése, hogy a nádorválasztási örömről általánosabb síkra: Magyarország panaszolkodására tegye a politikai és a költői hangsúlyt. (Ezt a szándékot és tendenciát igazolja vissza, hogy későbbi kiadásában még ki is egészítették a címet: Prosopopoeia Tristis Hungariae, vagyis Magyarország keserveinek megszemélyesítése.)

Ezek után valóban váratlan fordulat következik: nem kisebb tekintély, mint Dézsi Lajos száll vitába Szeremley okfejtésével. Valljuk be, nem túl szerencsés érveléssel. 1904-ben az Irodalomtörténeti Közlemények lapjain (246–250, 368–371) kétfordulós vitájuk során – melyben Szeremley összegezte előzőleg kifejtett nézeteit – Dézsi cáfolni igyekezett az ismétlés-koncepciót, azzal szemben azt az álláspontot foglalva el, hogy a palinódia szó jelentése itt: „hosszú hallgatás utáni újra éneklés, újra megszólalás”. Ezt ellenfele természetesen nem fogadta el, s a vita szerencsétlen módon a személyeskedés síkjára csúszott át.

Riedl Frigyes 1908-as egyetemi előadásaiban kitér e problémára, s úgy vélekedik: a palinódia szó jelen esetben arra utal, hogy a kézbe vett kötet „második kiadás”.³

Néhány év múlva még Szász Béla jelent be új vélekedést.⁴ Egy 1674-es vers „ékes melódia–palinódia” rím-ellentétpárjából azt a következtetést vonja le, hogy a palinódia korabeli jelentése egyszerűen: szomorúság.

V. Windisch Éva 1960-ban jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít a nyomtatvány és a cím létének. A viszonyok 1695-ben még elviselhetetlenebbek voltak, mint 1681-ben, a vers keletkezésekor, amikor még reménykedni lehetett pozitív változások bekövetkeztében. A Nimfa panaszainak nyomtatott formában való megismétlése „így új hangsúlyt nyer: ismétlés, nemcsak abban az értelemben, hogy a költő királyhűsége megingása – lásd az 1683-as Thököly-vershez fűzött történeti megjegyzéseinket, J. J. – után ismét a törvényes nádorhoz fordul, de abban az értelemben is, hogy ez a figyelmeztetés, kérés már másodszor hangzik el, minthogy az elsőnek nem volt eredménye.”⁵

Mára a kérdés nyugvópontra jutott, a Gyöngyösi-filológia mestere, Badics Ferenc és követői, majd nyomukban az irodalomtörténeti kézikönyv Bán Imre által írt fejezete, valamint Agárdi Péter kismonográfiája Szeremley Barna logikus koncepcióját tette magáévá, úgy véljük, az egyedül helyes értelmezést.⁶ Ugyanezt a hangsúlyos ismétlési szándékot figyelhetjük meg Babits Mihály Palinódiája esetében is: mint a kötetbeli közlés ajánlásából megtudjuk: „Akkor nem adtam ki, s rég túléltük mindnyájan: először, sokkal később, a Nyugatban jelent meg, s ma is a diadalmas Nyugatnak ajánlom”.)

Már csak az a kérdés vár válaszra, hogy miért éppen az 1695-ös esztendőt ítélte alkalmasnak Gyöngyösi István arra, hogy nyomtatott könyvben megismételje a nádorhoz intézett esedezését. Mint már esett róla szó, az addig csak kéziratban terjedt költemény sajtó alá bocsátása annak jelzése, hogy a benne megfogalmazottak még mindig időszerűek, sőt időszerűbbek, mint valaha. Ugyanis korábbi favoritja, Thököly ekkor már – nagy sikerei elmúltával, maga is megtapasztalván a török fogságot – nincs abban a helyzetben, hogy az ország sorsának alakulására jótékony befolyással legyen. Patrónusa, a török is visszaszorulóban van, sorra adja fel várait. Erdély már császári fennhatóság alatt áll, 1695 szeptemberében Esze Tamás és Kis Albert a nagybányai hegyek erdeinek mélyén parasztfelkelést szervez… A legfőbb ok azonban talán az lehetett, hogy ugyanazon év februárjában eltávozott az élők sorából Széchényi György esztergomi érsek, aki Esterházy nádor mellett a magyarok másik reménysége volt az egyre erőszakosabb bécsi udvarral szembeni ellenállás esélyeit illetően. Széchényi egyházfői székét júliusban az a Kollonich Lipót bíboros foglalta el, aki a „magyarpusztító absolutismus korlátlan híve”, s aki Magyarországot először rabbá, aztán koldussá, majd katolikussá, mellékesen pedig németté akarta tenni.⁷

E súlyos politikai-társadalmi helyzetben pedig igencsak indokoltnak tetszik Gyöngyösi István megismételt odafordulása herceg Esterházy Pál nádorhoz, Magyarország reménybeli gyámolához, akivel addigra már személyes kapcsolatba is került, sőt három évvel korábban nádori adományként – nyilván valaminő szolgálatai fejében – birtokrészeket is kapott tőle. Igaz, az eredeti tulajdonosok tiltakozása miatt nem ülhetett bele az így nyert jószágokba, kénytelen volt a Kubinyi és a Máriássy famíliával kiegyezni.⁸

A Palinódia (Kesergő Nimfa) esztétikai értékelésére nem sok szót vesztegetett az eddigi szakirodalom. Talán a címzett „labanc”-sága vagy a vers politikai üzenete okán, hogy tudniillik éppen tőle várható az ország kormányzásának helyreállítása vagy legalábbis az udvari politika ellensúlyozása. Vagy ennél a paradoxonnál, vagy a palinódia szó és a vers viszonyának taglalásánál horgonyoztak le tudós elődeink. Ma már – hála az Esterházy Pál személyiségére, szerepvállalására és tevékenységére irányuló kutatások felerősödésének – mindenesetre árnyaltabban látjuk mind a politika, mind a kultúra területén elért eredményeit, illetve a hazafiság kérdésében tanúsított magatartását. Legyenek ezek bármily pozitívak is, irodalmon kívüli szempontok nem befolyásolhatják az utókor esztétikai értékítéletét.

A fentieket előrebocsátva és azok fényében vizsgálva az allegorikus költeményt, elmondhatjuk, hogy az életmű méltatlanul mellőzött darabját tartjuk kezünkben, épp nyolcvan évvel kritikai kiadásának sajtó alá rendezése után. A művet korántsem elemzők, de néhány szóval említők sora Toldy Ferenccel kezdődik, aki előbb „érdekes alkalmi költeménynek” tartotta, ám címleírásából elhagyta a palinódia szót. Két-három évvel később ekként nyilatkozott: „A jelképes conceptiótól eltekintve, mely bármily természetű modern tárgyhoz rosszúl illik, a tartalom érdekes, a hazafiúi panaszok helyenként meghatók.”⁹ Arany László 1873-as akadémiai székfoglalója mintha ezt a szöveget mondaná újra: „Ez allegorikus szerkezet többet árt, mint használ a mű költői becsének, de a hazafias siralomban igazi fájdalom van híven kifejezve.”¹⁰

Riedl Frigyes már említett 1908-as egyetemi előadásain megkísérelte meghatározni a vers műfaját: „Magasztaló ének az akkor választott nádorhoz allegorikus formában.” A költemény legfőbb értékét a barokkos nyelvi megformálásban véli megtalálni: „Gyöngyösi ezen művében a nyelv talán még virtuózabb, mint a régebbiekben és a nyelvbeli virtuozitás egyezik a barok[k] szellemmel.”¹¹

Badics 1939-es úttörő Gyöngyösi-monográfiájában művészi értéket alig fedez fel a Palinódiában, annyit állapít meg csupán róla, hogy mind a klasszikus műveltségű nádorhoz, mind a poeta doctus költőhöz méltó darab. Inkább forrásaival foglalkozik, s a Klage des Königreichs Ungarn (1670) kétlapnyi terjedelmű prózáját tartja egyik lehetséges ösztönzőjének, ahol a megszemélyesített Ungerland a környező hatalmakhoz könyörög a török rabságban szenvedő magyarok megsegítéséért. De még ennél is jobban emlékezteti Gyöngyösi műve Georgius Schottelius 1640-ben megjelent Lamentatio Germaniae Exspirantis című munkájára, melynek 219 négysoros strófájában Germánia mondja el hasonló jellegű panaszait, noha terjengősebben, mint magyar követője – amint arra először Zolnai Béla dolgozata hívta fel a figyelmet.¹²

Ahogy már azt költőnk esetében megszokhattuk, ezúttal is Trencsényi-Waldapfel Imre járul hozzá a legtöbb adalékkal a mű forrásairól megszerezhető ismeretekhez. A Palinódia esztétikai értékeiről ugyan ő sem beszél, ám azzal, hogy jelzi gyökereit, mintha e kérdésben is állást foglalna: a humanista költészeti hagyományok vállalt folytatása mindenképpen e művészet érdemeként említendő. Trencsényi-Waldapfel Claudianus és tanítványa, Apollinaris Sidonius panegiriszeiben a gyászoló Rómát, Michael Heldingiusnál, Reusnernél és a számos egyező vonást felmutató Schotteliusnál a panaszkodó Germániát szenvedő nőalakkal, az elhagyott anya humanista képével és retorikájával megszemélyesítő műveiben fedezi fel a mi Kesergő Nimfánk rokonát, illetve előképét.¹³ A Querela Hungariae toposzrendszer – dicső múlt, de a széthúzás, megosztottság, külső ellenség miatt elviselhetetlen jelen – alkalmazása révén Gyöngyösi ezzel a versével a querela műfajának hagyományához is kapcsolódott, s amint Agárdi Péter jelzi, a késő reneszánsz emblémakultuszának is folytatója volt.

A legbehatóbban természetszerűleg a költő jelenkori monográfusa, Agárdi Péter foglalkozik a Palinódiával. Találó észrevételei többségével egyet is lehet érteni. Érdeklődésének középpontjában azonban bevallottan a „politikai-világszemléleti arculat” megrajzolásának feladata áll, elhárítja magától az esztétikai szempontú műelemzést. Így nem meglepő, ha a mű cselekményét vértelennek, mondanivalóját didaktikusnak érzi.¹⁴

Kritikusai közül tehát csupán Riedl Frigyes emeli fel – nyelvi értékei miatt – a Palinódiát Gyöngyösi korábbi műveinek színvonalára, sőt virtuozitása okán még fölébe is helyezi a többinek. Valóban, nyelve rendkívül letisztult, választékos és mégis pontos, alig van bizonytalan megoldása, nem beszél többet a szükségesnél. Találó a kesergő Nimfa leírása-jellemzése, szellemes a dicső múlt és a siralmas jelen szembeállítása – a magyar költészet és a történeti irodalom toposzainak a kortársak fülében ismerősen csengő, gazdaságos felhasználása. Az allegóriát következetesen viszi végig, a beszélők és a szerkezeti egységek könnyedén azonosíthatók. Ő, akinek egyetlen bírálója sem mulasztotta el szemére vetni, milyen gyarló a „compositioja”, sőt Kazinczy szerint „egy latnyi sincs”, ezúttal figyelmes szerkesztőnek bizonyul.

A karcsú vers – a nyomtatványból kimaradt-kihagyott, de itt visszaállított strófával – mindössze 87 négysoros szakaszból, jól zengő, pontos metszetű alexandrinusokból áll. E terjedelmen belül feltűnően arányos, természetesen a precíz szimmetriát kerülő az egyes szereplők (a költő-narrátor, Nimfa, Hermész, Griff) megszólalása: a költő 15 szakaszos bevezető sorait a Nimfa éppen kétszer akkora, 30 szakasznyi panaszáradata követi, a múlt és a jelen mértéktartó ellentétezésével. Ezután 3 strófa erejéig újra a narrátor veszi át a szót, hogy bejelentse az égi követ érkezését. Hermész majdnem pontosan a vers közepénél száll alá, s 27 versszakon át biztatja-vigasztalja az elviselhetetlen állapotok (a Sas körme és a Hold szarva közötti vergődés) miatt kesergő Nimfát. Terjedelemben ez az egység tehát ugyanakkora, mint a Nimfa siralmai. Az égi követ érvkészlete pozitív előjellel ismétli meg a korábban már megvolt, de a jelenben hiányolt értékeket. Egyúttal elvégzi Esterházy Pál laudációját is. Ekkor újfent a költő jut szóhoz, ismét 3 versszak erejéig. Majd egy-egy strófáig oratio recta (egyenes beszéd) formájában a Nimfa és a Kardos Griff dialogizál egymással. Ez a vers csúcspontja (klimax), eddig minden e nádori fogadalom érdekében történt, innen a feszültség csökken, a vers lefelé halad.

Nimfa: Mondván: Nem újítom tovább panaszomat,
Mert tudod másként is (nem kétlem) dolgomat,
Hanem, szép reményem, úgy viseld gondomat,
Hogy nagyobb siralom ne érje napomat.

Kardos Griff: Felel amaz: Úgy hidd nagy szeretetemet,
Feltészem éretted kedves életemet,
Minden javaimmal végső csepp véremet,
Melyre bizonyságul hívom Istenemet.

A költeményt a költő-narrátor 7 versszaknyi verszárlata fejezi be, mely oratio obliqua (függő beszéd) formájában magában foglalja a hírnök, Hermész búcsúzóul elmondott jókívánságait. A „happy ending”-nek örül a természet, a művészet, az istenek, de örvendez és a Griffet dicséri a sasos Jupiter (I. Lipót) is, meg az árva Nimfa, a Haza is.

A fentiekből – reményünk szerint – kiviláglik, hogy Gyöngyösinek ez az allegorikus költeménye a klasszikus és a humanista hagyományban egyaránt mélyen gyökerezik, e tradíció tudatos barokk folytatója. Sokkal több művészi (nyelvi, retorikai, stilisztikai és szerkezeti, valamint narrációs) erénnyel bír, mint amennyit eleddig a szakirodalom számon tartott róla. Noha, talán nem tartozik a Gyöngyösi-életmű első vonalába, megérdemli, hogy az irodalomtörténet és az érdeklődő olvasó se menjen el – mint korábban – legyintéssel mellette.

Hogy a Kesergő Nimfa–Palinódiát, illetve a benne kifejtett, érzése szerint már megoldott kérdést és az emberi értékekről általános igazságot megfogalmazó tételt Gyöngyösi milyen fontosnak tartotta, arra beszédes példa az a régi magyar irodalmunk történetében szinte egyedülálló utalás, melyben – rejtetten ugyan, de – önmagára hivatkozik a költő. A „Keményiász” Apor Istvánnak szóló ajánlásában hívja fel az erdélyi kincstartó figyelmét: a címzettben mind az ősöktől örökölt méltóság, mind a saját jelleme jó tulajdonságai „tetézett mértékkel” fellelhetők. „Amelyek magyarázásához igen jól illenek egy magyar versificatornak ilyen versei:

Gyűlt ide egy testben mindenféle jóság:
Deli termet, úri tekintet, méltóság,
nemes erkölcs, nagy szű, nagy elme, okosság,
Szép érték, jó hír, név, nemzetbéli nagyság.

Józan ész, ért tanács, igaz ítílettel,
Nemcsak honn, de kinn is szerzett becsülettel,
Hitbéli buzgóság, istenes élettel,
Mindenhez kegyesség, tiszta szeretettel.

Látás, hallás, derék dolgokban forgással,
Mindkét szerencsének ízét kóstolással
Azokban nagy szüve meg nem változással,
Sőt mint erős kőszál, helyben maradással.

Igaz hazai vér, s abban buzgó készség,
Viselt dolgaiért méltó érdemesség,
Mind ősi, mind maga-kereste dücsőség
És más mindenféle jókbúl álló bőség.”¹⁵

Ezek, mi már tudjuk, a Palinódia sorainak szerzői változatai. Ezek a jó tulajdonságok: a Kardos Griff külső és belső díszei. Így a „magyar versificator” sem lehet más, mint: Gyöngyösi István.

Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága (1683)

Sem az 1681-es évben hozott országgyűlési határozatok megvalósítása, sem Esterházy Pál működése nem váltotta/válthatta be a nádorválasztáskor hozzá fűzött reményeket. A bécsi udvar halogató taktikája, a felvidéki császári parancsnokok túlkapásai, a változatlanul súlyos adóterhek, a beszállásolt katonaság élelmezésének gondjai éppúgy jellemzik a következő hónapokat, mint a protestánsok sérelmeinek megoldatlansága. E megyék lakossága egyre erőteljesebben rokonszenvez Thökölyvel, vagy behódol erejének, aki hadi sikerein felbátorodva – fegyverszüneti ajánlatot mellékelve – Lipót császár hozzájárulását igyekszik megszerezni, hogy házasságot köthessen az özvegy Zrínyi Ilonával. Thököly a bécsi engedély késlekedte miatt a török támogatásának hatékonyabb formáit keresi, adófizetés fejében a Felvidék fejedelemségét kérve a Portától.

Végül a kuruc hadvezér mindkét vágya teljesül: az udvar, súlyosabb következményektől tartva, beadja derekát, s Thököly Imre 1682. június 15-én Munkács várában feleségül veheti I. Rákóczi Ferenc özvegyét, s Zrínyi Ilona kezével a hatalmas Rákóczi-vagyon is rendelkezése alá kerül. A jelentős diplomáciai sikernek is számító eseményt követően, kerek három hónap múlva pedig elnyeri a szultáni athnámét, melynek – s a vele kapott uralkodói jelvények – erejével Felső-Magyarország fejedelmi trónjára ülhet. (A királyságot, akárcsak elődei, Bocskay István és Bethlen Gábor, visszautasította.)

1683. január 11-ére Kassára már Thököly Imre hirdeti meg – bizonyos fokú királyi beleegyezéssel – a részleges országgyűlést, ahova Gömör vármegye Gyöngyösi Istvánt küldte egyik követéül. E helyzetéből, az eseményeket közelről figyelhetve támadt tehát az ötlet, hogy mind Thököly hatalomra jutását, mind házasságát – Wesselényi Ferenc és Kemény János tetteihez hasonlatosan – epithalamiumnak, menyegzői éneknek álcázott dicsőítő énekben, panegiriszben örökítse meg. Nemcsak őt ismerhette meg személyesen, hanem Zrínyi Ilonát is, akinek korábban jogi ügyeit intézte, s aki úgy nyilatkozott a gömöri alispánról mint korának egyik kiemelkedő jogi szakértőjéről.

A politikai kényessége miatt allegorikus jelleggel is bíró költeményt – amely nemcsak a szerzőt, de a hősök nevét, a történések helyét is titokban tartja – minden bizonnyal személyesen akarta átadni, vagy át is adta a címzetteknek. Egyesek szerint talán éppen azt a zöld kötéses példányt, amely jelenleg unikumként áll az irodalomtörténet-írás rendelkezésére. (Ezt a vélekedést a gondos íráskép ellenére sem erősíthetjük meg, a szöveg számos értelem- és ritmuszavaró hibája miatt.) A kézirat címlapja és talán az azt követő néhány fólió is hiányzik – esetleg éppen konspiratív okok miatt tépték ki, hogy a Thököly és Zrínyi Ilona nevét tartalmazó címet és a nekik szóló ajánlást eltüntessék a kandi tekintetek elől. (Ne felejtsük el, a Caraffák és Lobkowitzok korában járunk!) Valószínűleg ennek az igyekezetnek esett áldozatul a vers néhány strófája is, indítása ugyanis feltűnően motiválatlan, a szerzőre nem jellemző az in medias res kezdés, a szokásos költő-narrátori invokáció, felvezetés is hiányzik. A vers kézirata eredetileg Zichy Ádám fia, Zichy Károly későbbi mosoni főispán és koronaőr könyvei közé tartozott, akihez feltehetőleg az Andrássy családtól került – az 1684 előtt meghalt Zichy Klára Andrássy Miklós felesége volt –, akik fontos szerepet játszottak Gyöngyösi műveinek létrejöttében, illetve fennmaradásában.

A címlap nélküli kézirat már eredetileg is töredékes állapotban kerülhetett a külvilág szeme elé. Címét is az utókortól kapta. Első említése id. Ráday Gedeontól származik, ki rendkívül nagyra értékelte Gyöngyösi művészetét, s igyekezett is tudós kiadásban megmenteni a későbbi korok számára a szövegromlásnak és kallódásnak kitett verseket. „Gyöngyösi munkáinak chronologica rendi” című nagybecsű feljegyzésében ezt írja róla: „Bizonyos Versei Gyöngyösinek, mellyben Tőkőli Imrének tanatsollya, hogy Zrinyi Ilonat, az Őzvegy első Rakótzi Ferentznét vegye el: Ennek azért azon esztendő körül kellett <esni> irattatni, az mikor ez meg is történt: Ki nyomtatódott é valaha, nem tudom, de manuscriptumban nalam meg van.”¹⁶ Ezt a manuscriptumot küldi el aztán Marosvásárhelyre Kovásznai Sándor tanárnak, hogy a tervezett Gyöngyösi-„kritikai kiadás” alapjául szolgáljon. A címzett 1789. július 8-án nyugtázza is kézhezvételét, egyben jelzi Rádaynak, hogy kézirata nem teljes: „Ezek a néhány versek, amellyeket vettem a Ngod gratiájából Zrínyi Jlonáról, bizonyoson a Gyöngyösi versei, de valamely nagy munkának tsak egy kis darabotskája, fragmentuma. Nagyon lehet sajnálni, hogy ez a munka elveszett. Óh mely nagy ohajtással várom, hogy olvashassam.”¹⁷

De vajon valóban elveszett-e a Thököly-házasének? Azt sajnos nem tudjuk minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy a ma rendelkezésre álló 498 strófányi szöveget tartotta-e Kovásznai professzor „kis darabotská”-nak, vagy neki még ennél is kevesebb jutott – egy másik példányból. Azonban az a sejtésünk, hogy – mivel a Kovásznaihoz küldött Gyöngyösi-anyagból került vissza Pestre nyomtatott kötet – a ma létező példány járhatott nála.¹⁸ Ha igazunk van, ez a kézirat jutott valamiképpen Jankovich Miklós kéziratgyűjtő birtokába. A Gyöngyösi „gyöngy-eszétől” (Kovásznai) származott vers ugyanis legközelebb 1806-ban az ő gyűjteményében bukkan fel! Január 27-én kérte meg a későbbi történészt és hírhedett szófejtőt – az idő tájt még csak egyetemistát –, Horvát Istvánt: állapítaná meg az anonim (egészen pontosan: egykor esetleg a szerző nevét is tartalmazó, de eltávolított címlapú) auktorú mű szerzőjének kilétét. A negyedéves joghallgató naplója szerint február 13-án kezdett el alaposabban foglalkozni a kézirattal, azonnal felismerte, hogy töredékkel áll szemben. Reggel kezdte el olvasni, s még délelőtt a végére érve meggyőződött róla, hogy „a Munka Tökölyi Imrének Zrinyi Ilonával való öszve párosodásáról iratott, és ugyan Gyöngyösi Istvántól”.¹⁹ Horvát István örültön-örült felfedezésének, különösen, hogy azáltal „nekem is meg lehet mutatnom Gyöngyösi árnyékához viseltető tisztöletemet”.²⁰ Az örömhírről Kultsár István kér tőle lapja, a Hazai Tudósítások számára tudósítást, ám végül – feltehetően cenzurális okok miatt: Thököly rebellis neve ekkor sem csengett jól – nem Horvát ismertetőszövegét, hanem, eléggé semmitmondó sorok kíséretében, a vers első három szakaszát közli. A kézirat tulajdonosa, Jankovich Miklós is felbuzdul a váratlan jó híren, hogy új darabbal gazdagították a Gyöngyösi-életművet, s a szöveget Horvát tanulmányával ki is akarja adatni. Tervükből azonban semmi sem lett. Az irodalomtörténet sem vett tudomást Kultsár nyúlfarknyi közleményéről. Arany 1863-as Gyöngyösi-tanulmányában nem utal rá, Toldy sem említi A magyar költészet története 1854-es és 1867-es kiadásában, csupán Összegyűjtött munkái 1870-es harmadik kötetében, Gyöngyösiről írván hivatkozik a jegyzetben Kultsár híradására: „Jankovich bírt egy húsz ívből álló epost kéziratban, melyet Gyöngyösinek tulajdonított és Horvát István készült ki is adni. De elhallgattak vele. A mutatvány ugyan nem Gyöngyösire mutat. A kéziratnak sincs azóta semmi híre.” (Kiemelés tőlem – J. J.)²¹ E sorokból egyértelműen kitűnik, hogy Toldy nem látta a kéziratot, s a három versszaknyi mutatvány nem volt neki elég ahhoz, hogy Gyöngyösi szerzőségéről meggyőzze.

Legközelebb csak 1872-ben került újfent irodalomtörténész szeme elé ugyanezen kézirat szövege: Thaly Kálmán őszinte és boldog lelkesültséggel közölte is a történeti vonatkozásai miatt fontos részeket a műből. Nem tudott sem Kultsár, sem Toldy híradásáról, tudomása volt viszont egy, az Egyetemi Könyvtárban található másik kéziratos példányról. Elcsodálkozott azon, hogy tartalmi jellegzetességei alapján sem ismerték fel a vers irodalomtörténeti és történeti jelentőségét. Ő azonosította a fő- és mellékszereplőket, ráismerve az események előadásának történeti hűségére, amely már korábban is jellemezte Gyöngyösi alkotásait. Szerzőjeként azonban – annak közismert királypártisága miatt – először nem merte Gyöngyösit megnevezni. De még ugyanabban az évben, egy Thökölyhez írt levele előkerültével, a Századok hasábjain már bátrabban foglalt állást Gyöngyösi szerzősége mellett.²²

A szöveg első teljes kiadása Háhn Adolf ügyszeretetének köszönhető, az ő rövid bevezetőjével 1884-ben látott nyomdafestéket a Jankovich-féle kézirat az Egyetemes Philologiai Közlöny hasábjain (361–415), s ennek nagyközönség elé szánt lenyomata az Olcsó Könyvtár sorozatban még ugyanebben az évben elhagyta a sajtót.

Gyöngyösi műve – felette immár a szerző nevével – éppen két évszázad múltán: révbe ért.

Révbe (sajtóhoz) jutott, de sok elismerésben nem lett része a század folyamán. Hasonlóan járt, mint a Kesergő Nimfa–Palinódia: esztétikai érvek alig-alig hangzottak el értékelésében. Vagy a vers gyarlóságáért, vagy – s ez a jellemzőbb – ingadozó politikai állásfoglalásáért marasztalták el a szerzőt. A sort a magyar politikai költészetet górcső alá helyező Arany László nyitja meg, nem sokkal Thaly lelkendező publikációját követően. Ő még a névtelen költőről mond bírálatot, ki nem ér fel Gyöngyösivel: „Még eposzírója is volt e forradalomnak, egy ismeretlen nevű költő, aki az egész fölkelés történetét Az ki régen fegyvert fogott hazájáért kezdetű hosszú versében megírta, bár kevés eredeti költői tehetséggel, de nagy buzgalommal a fölkelés ügye iránt. Compositioja zavaros s az allegorikus fátyol, melybe azáltal burkolja, hogy a törököt hold, a németet sas, a franciát kakas vagy liliom névvel emlegeti, még zavarosabbá teszi. Verselése jó, de a leírások elevenségében nem versenyezhet Gyöngyösivel.”²³

Riedl a kérdés sokakat és sokáig foglalkoztató morális vonatkozásaira is kitér 1908-as egyetemi előadásai során: „És alighogy megírta ezt a dicsőítő művet Gyöngyösi – ti. a Kesergő Nimfát, J. J. –, átment a másik táborba és magasztalta annak vezérét, Tököli Imrét egy költeményben, melynek ezt a címet adták újabban, hogy »Ének Tököli Imre és Zrínyi Ilona házasságáról«. Ebben a nagy kuruc vezért dicséri ugyanazzal a tollal, mellyel nemrég Lipót leghívebb emberét magasztalta.”²⁴

Sorra tanúztathatnánk Benedek Marcellt, Szerb Antalt, Féja Gézát: akik csak az irodalomtörténet-írásba fogtak, mindannyian belebotlottak a politika és erkölcs viszonyának Gyöngyösi életrajzában e feltűnően megmutatkozó ellentmondásába. S annak poétikai következményeire az életműben. Szerb Antal véleménye jól tükrözi kollégáiét is. Költőnket „a magyar irodalom egyik kevésbé vonzó emberi alakjá”-nak tartja, akinek minden sora „irodalmon kívüli személyes célokat szolgál”. Tételét Gyöngyösi István udvaronc-létéből vezeti le: „Az udvari ember számára a politikum csak eszköz. Gyöngyösi változtatja politikai pártállásait királypárt és Thököly pártja között, és politikai ravaszságok teszik műveinek kronológiáját oly bonyolulttá: az Esterházyt magasztaló Prosopopeiát megírja, de jobbnak látja ki nem adni, mert Thököly hatalma emelkedik. Inkább Thököly házasságát énekli meg – de mire elkészül, Thököly dicsősége is véget ért. A Thököly-költeményt elteszi hát íróasztalába, és alkalomadtán megint előveszi az Esterházy-költeményt, kicsit simít rajta, és kiadja mint Palinódiát, újraéneklést. Mint költő sem volt kérlelhetetlen: egyik előszavában udvari magát meghajtással bejelenti, hogy nincs kifogása, ha valaki jobbat tudván, a verseit kikorrigálja.”²⁵ Tudnunk kell, hogy Szerb Antal idézett utolsó megjegyzése koridegen, hiszen nem csupán Gyöngyösi él eme auktoriális toposszal, hanem minden szellemi termék, különösképpen fikciós mű magára valamit adó szerzője, szinte kötelezőképpen. Az ironikus tartalomismertetésekből s az esztétikai összetevők mellőzéséből jól látszik Szerb Gyöngyösi-értelmezésének előítéletes elfogultsága, egyoldalúsága.

A barokk költő szerencséjére monográfusa, Badics Ferenc néhány évvel később higgadtabban és a korszak történelmének társadalmi-politikai-emberi viszonyait, illetve Gyöngyösi indítékai összetett kül- és belpolitikai meghatározóinak realitását sokkal alaposabban bemutató portréjában megértőbb a gömöri alispán, jogtudor és poéta politikai helyzetelemzését és táborváltoztatásait illetően. Dolgozatában – végre a mű nyelvi-esztétikai-verselési értékeire is kitekintve – ekként összegzi máig is mérvadónak tartható ítéletét: „S mindenek fölött az egész költemény folyamán itt is szinte egymásra tolulnak a szebbnél-szebb jelzők, szemléltető hasonlatok, a közönséges beszédtől elütő új szófordulatok, melyek a helyzetekből vagy a tárgytól, a főszemélyek fényes tulajdonaitól vett hevület kifejezései, a haza múlt dicsőségén merengő s a jelen állapotokon kesergő, mindvégig tüzes, hazafias érzések nyilatkozatai – mindig csodált zengzetes verseiben: olyan sajátságok, amelyek, ha ismétlődnek is régi fogyatkozásai a szerkesztés és előadás módjában, egészben, bár haladást nem, de hanyatlást sem mutatnak, s még teljes fényében mutatják Gyöngyösi költői erejét.”²⁶

A negyvenes-ötvenes évek csendje után A magyar irodalom történetének Bán Imre által írt fejezete (1964) veti fel újra e költészet és mindenekelőtt e házasénekben kifejeződő politikai-morális tartás megkérdőjelezhetőségét. Elismeri a költő érdemét, hogy az allegorikus-mitologikus keretbe helyezett epithalamiummal a műfaj eredeti barokk változatát hozta létre, de magáról a versről ekként ír: „A Thököly házasságában, a kurucok álláspontjára helyezkedve, megpróbálta a »tűz, víz között megütközött« magyarság tragikus helyzetének vázolását, ez a politikai magatartása azonban a kényszer szüleménye, nem őszinte, Gyöngyösi kurucként nem mert színt vallani, a költemény eszmeileg erőtlen maradt.”²⁷

Bán Imre állásfoglalásával részben egyetért, részben vitába száll kismonográfiájában Agárdi Péter a rendi politika és a világkép szerepét illetően, de a legsúlyosabb ítéletet is ő mondja ki Gyöngyösi költészetének e darabja felett. Agárdi szavai azért bírnak különös súllyal, mert még határozottabban „politikai-eszmei” tisztázatlanságok következményének tartja a művészi csődöt. A „retorika eluralkodásá”-t, a „költeményt funkciótlanul elárasztó antik példálózás”-t hozza fel a kudarc okául. „A 498 strófából 386 egyhangú monológ s ez különösen a vers első 302 versszakában feltűnő, ahol Venus (Gyöngyösi közvetlen szócsöve) beszédét olvashatjuk, narráció, cselekmény, sőt bármiféle epikai kompozíció nélkül. A Gyöngyösi egész életművében meglevő negatív esztétikai lehetőségek, illetve kezdemények nagyítódnak itt fel végzetesen: a művészi hatást szinte teljesen megsemmisítve.”²⁸

Anélkül, hogy bármiféle esztétikai értékek, művészi színvonal kontra politikai-világnézeti álláspont vitában próbálnánk a döntőbíró szerepét eljátszani, megkíséreljük az eddigieknél alaposabban, erősebb fénnyel megvilágítani azt a történelmi helyzetet, amelyben az Esterházy nádornak címzett felszólító vers s az ellentáborban ugyanolyan vezető szerepet betöltő Thökölyt ugyanazon érvekkel meggyőzni kívánó menyegzői ének született. Ehhez – s Gyöngyösi politikai vélemény- és táborváltoztatásainak elfogultságmentes nyomon követéséhez – ma sem találunk alkalmasabb vezérfonalat, mint V. Windisch Éva 1960-as, korábban már említett Gyöngyösi-tanulmányának idevonatkozó sorait.²⁹

Költőnknek gyakran szemére lobbantották politikai elvtelenségét. A főbb vádak ellene: udvari költészetének lényege a hízelgés, mindig annak a pártjára áll, aki éppen uralkodik, kuruc magatartása is csupán alkalmi opportunizmus eredménye, kora legsúlyosabb nemzeti kérdéseit nem ismeri fel. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy az a négy évtized, amely alatt Gyöngyösi politikai költészete keletkezett, a „magyar romlás századában” volt, az egyik legtragikusabb évszázadban. V. Windisch Éva összegzése szerint: „Elejét a vasvári béke, Zrínyi halála jelzik; végét a Habsburg-uralom benyomulása Erdély földjére. S a közbeeső évek fő eseményei: a Wesselényi-összeesküvés vérbefojtása s az ezt követő nyílt abszolutizmus; a nemzeti szerepét elvesztett Erdély hanyatlása; a bujdosók elkeseredett, de rosszul szervezett, épp ezért reménytelen harcai. E korszakban következett ugyan be a török várva várt kiűzése, ennek nagy ára azonban már előreveti árnyékát. Egyetlen rövid szakasz, Thököly Imre korszaka az, amely kiutat látszik nyújtani a teljes reménytelenségből; sem előtte, sem utána nem kínálkozik a magyarság számára reális kibontakozás. A gyűlöletes török veszély csökkenésével nő a bécsi politika nyomásának súlya; a magyarság őrlődése két malomkő között e korszakban reménytelenül világossá válik.” A köpönyegforgatással megvádolt Gyöngyösi István politikusi képének megrajzolásához is szolgál új vonásokkal és feltétlenül megfontolandó érvekkel V. Windisch. Szerinte valójában Gyöngyösi Murányi Vénus-beli lojalitása még a vasvári béke megkötése előtti érzés, legfőbb célja Wesselényi népszerűsítése. A magyarok számára oly gyalázatos békekötés utáni hangulatban keletkezett Porábúl megéledett Főnix sem tanúskodik erős Habsburg-elkötelezettségről, de kritikájának éle ott főleg az országot romba döntő török felé vág, miközben Kemény János cserbenhagyása miatt a császári hadvezetést is elmarasztalja. Noha a Kesergő Nimfa a királyi Magyarország legfontosabb magyar származású vezetőjétől várja, hogy a császári udvarral beváltassa ígéreteit, a lojalitás eszméje nem központi üzenete allegorikus versének. Sőt a Sas és a Hold juttatta jelen helyzetébe az országot, s hogy korábban a Sas nem tette tönkre, az némely vezetőjének, a meg nem nevezett Bocskay, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György vakmerő ellenállásának köszönhető. Sugalmazott megoldása ugyanaz, mint korábbi nagy verseiben, s tegyük hozzá, ez Tinódinál és Zrínyinél is fellelhető: a vallásilag, politikailag megosztott magyarságnak egyetértésben kellene összefognia rongyollott hazája megmentése érdekében egy arra alkalmas vezető irányításával.

A kiváló bibliográfus-történész úgy véli, hogy a palatínushoz folyamodó vers hangja „élesebb, szókimondóbb, mint a Phoenix-é, bár az ellenzékiség még megmarad a császárpárt keretei között. […] Ezeket a kereteket két év múlva lépi át Gyöngyösi, a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságára írott művében. Lojalitása, császárhűsége már a Nympha írása idején, mint láttuk, inkább feltételes, mintsem szilárdan megalapozott. A két mű között vannak is gondolati egyezések…”

A Thököly-házasénekben Gyöngyösi félreteszi törökgyűlöletét, s igazolja, hogy a magyarság azért vállalta vele a kényszerű s egész Európa által megvetett szövetséget, mert a bécsi udvartól csak hitegetést, szavakat kapott, s így a Holdhoz kényteleníttetett fordulni a haza bajainak orvoslására.

Nem lehet tehát elvtelenséggel, opportunizmussal vádolni Gyöngyösit. Oda jutott el, kényszerűségből, ahova néhány évvel előtte Zrínyi Miklós vagy Wesselényi Ferenc és társaik – akciójukról és terveikről költőnknek lehetett is tudomása –: Ha a Habsburg nem segít, megsegít hát a török! Tegyük hozzá, hogy a legújabb történetírói vélekedések – köztük Szakály Ferencé – cáfolják ennek a koncepciónak az értelmes realitását.

Míg Thököly Imre eredményes felléptekor Gyöngyösi felismerte – akár kénytelenségből is – a mozgalmában rejlő lehetőséget, Thököly bukása, a török vereségei idején már maga Gyöngyösi is módosítja orientációját. Rózsakoszorújának a Thököly által bebörtönzött, feltétlen királypárti Koháry Istvánhoz szóló ajánlásában nem kevés gúnnyal csak „törökös Cimborának” nevezi néhány évvel előbbi politikai és hadvezetői reményeinek megtestesítőjét.

V. Windisch Éva nyomán tehát feltehetjük a kérdést: feltétlenül elítélendő-e Gyöngyösi a verseiben és magánéletében kifejezésre juttatott hintapolitikájáért? Már Windisch szövegéből is kitűnik, hogy Gyöngyösi királypártisága nem mindenáron való lojalitás volt. Amennyiben a király és adminisztrációja nem tartotta meg a törvényeket, a kialkudott ígéreteket, hitegette a hozzá fordulókat, késlekedett a magyarok megsegítésében, sőt mintegy áldozatul vetette őket a török elé, vérfürdőt rendeztetett ártatlan emberek között, merő haszonszerzés és megfélemlítés céljából – annyiban ő is jogosnak érezte az ellenállást. Tette ezt akár rendi világképe alapján vagy azon túllátva, a nemzet érdekeit szem előtt tartva, majdnem mellékes. Fő, hogy ez utóbbinak ténye olvasható ki mind a Palinódiából, mind a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságából. Gyöngyösi életrajzából egyértelműen következik, hogy benne nem egy második Balassa Menyhártot kell látnunk vagy okvetlen keresnünk. Kora politikusai között számosan vannak, akik az ő útját járták be. Ha mai erkölcsi normáinkkal nem egyezik is, általános érvénnyel elmondható, hogy „paradox módon éppen az viselkedett a legkövetkezetesebben, aki a leggyakrabban fordított köpönyeget, aki a leggyorsabban reagált a politika változó széljárásaira, mindig oda állva, ahol a legtöbb esélyt remélte maga és nemzete megmaradására”.³⁰ Thököly melletti kiállása a korszak megtűrt lépései közé tartozott: verse írásának évében Esterházy Pál nádor nem mással, mint a kuruc vezér lánytestvérével, Thököly Évával lépett frigyre.

A Thököly-házasének recepciójában a fordulatot – hasonlatosan az egész Gyöngyösi-śuvre értékeléséhez – Kibédi Varga Áron 1983-as átfogó tanulmánya hozza, amikor is a politikai után megtörténik az esztétikai „rehabilitáció” is: retorikai alapokra helyezi Gyöngyösi István költészetének vizsgálatát, igyekezvén egyúttal elkerülni az anakronisztikus, illetve művön vagy irodalmon kívüli szempontok érvényesítését.

Ilyen premisszák után nem meglepő a megállapítás: „Gyöngyösi István munkái közül retorikai szempontból talán a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága a legtökéletesebb. Ez a költemény epithalamium, menyegzői ének, a költőnek nem kell semmiféle adott történelmi vagy mitológiai cselekménysort követnie: az alkalomra, az esküvőnek a bemutató beszédhez tartozó retorikai szituációjára irányíthatja minden figyelmét.”³¹

Kibédi Varga további megfigyelései szerint Gyöngyösi mind a „reneszánsz által felújított műfaj szabályait pontosan követi”, mind pedig a klasszikus retorika eszközeit tudatosan alkalmazza az enkómion, a hős „hathatós magasztalása érdekében”.³² Verse azért is mondható sikerültnek, mert roppant leleményesen él a dicsőítés retorika megkívánta műveleteivel, „az amplifikáció, a stiláris erősítés, és a toposzok, a közhelyrendszer” használatával.³³ Az amplifikációnak mind a négy javallt módjára bőven kínál példát a Thököly-vers. A szerző mesterien dolgozik a fokozatos erősítés, a szinonimák felsorakoztatása, a viszonyítás (hasonlatok) és a közvetett erősítés (raciocináció) módszerével. Hogy ezt megvalósíthassa, leghatásosabb trükkje, hogy nem a költő-narrátor, hanem az ő helyét és szerepét átvevő Venus mondja el mind Thököly, mind Zrínyi Ilona laudációját – mint Kibédi Varga találóan megjegyzi: dupla enkómiont hoz így létre.

Gyöngyösi legfőbb újítása előző verseihez képest ebben a – szerkezetet is meghatározó – narratív technikában rejlik. Korábbi alkotásaiban viszonylag könnyen azonosítható volt a beszélő személye, itt kettős narrátort alkalmaz: a költő-narrátor és a ténylegesen beszélő hangja „fedi” egymást, az olvasónak a szövegből kizökkenve kell lépten-nyomon tájékozódnia az aktuális beszélő kiléte felől.

Lássuk tehát, hogyan alakul a narráció és a struktúra viszonya a Thököly-házasénekben! A jelenlegi ismereteink szerinti 498 strófás vers szerkezete két fő egységre tagolódik. Az első rész a 302. versszakkal zárul: ez a házasság előkészítése. Venus emelkedett dicsérő beszéddel meggyőzi mind Thökölyt, mind Zrínyi Ilonát frigyük szükségességéről és hasznosságáról. Mégpedig mind az érintettek, mind a haza szempontjából. Az első strófa kivételével – ahol a költő-narrátor szól – végig Venus beszél. A beszédhelyzet azonban csak látszólag a monológé! Ugyanis annak egyhangúságát ügyesen oldja Gyöngyösi: Venus Thökölyhez intézett szavait egyenes beszédben halljuk a 2.-tól a 97. versszakig, s a 98.-tól szintén egyenes beszédű betét következik, amelyben Venus Zrínyi Ilonához intézi szavait, egészen a 277. strófáig. Igen ám, de a figyelmes olvasó tudja, hogy ez csak grammatikailag egyenes beszéd. Valójában önidézet: Venus azt sorolja el benne Thökölynek, hogy korábban mit mondott Ilonának s ő miként reagált szavaira. Közben – Ilonának! – reflektálja saját beszélői helyzetét egy kitérő után (196–197. szakasz):

De oda fordulok, azhonnét eltértem,
Arról szólok megént, kit eddig dicsértem,
Megbocsáss, füledet hogy sok szóval sértem,
Beszédemnek célját mert még el nem értem.

Abban pedig járja nem kis gond fejemet,
Honnét kezdjem megént róla beszédemet,
Mert nagy volta vonja sokfelé kedvemet,
S tartóztatja azzal szólandó nyelvemet.

Vagy a 201. versszakban:

Nincsen is már ahhoz időm elégséges,
Hogy tovább beszédem lehessen bőséges,
Volt sok szóm eddig is talám nehézséges,
Ahhoz kell kezdenem, mely inkább szükséges.

A 278. szakasztól újra Thökölyhez beszél, a 290.-ben megismétli a 2. strófában elkezdetteket (keret!).

A költemény második egysége a 303. versszaktól a 498.-ig, az utolsóig terjed. Ebben a költő még intenzívebben bonyolítja a narrációs viszonyokat és helyzeteket, váltogatván az egyenes és a függő beszédet. Az első rész végére a főhősök már meggyőzettek, hogy őket az istenek, sőt az Isten is egymásnak teremtette. Most elkezdődnek a házasság előkészítésének bonyodalmai. Cupido és Hymen veszi kezébe a dolgok irányítását. Előbb a narrátor-költő jelenti be és beszéli el a házasság megtörténtét, majd a 319–325. strófákban maga Mars hadisten szólítja egyenes beszédben fegyverbe a mézesheteket töltő hadvezért. Ezután újra a költő veszi át a szót, és adja elő a Thökölyvel 1682 második felében, 1683 elején megtörtént eseményeket, hadi sikereit, fejedelemmé emelését. A 388–391. szakaszban Gyöngyösi lazít az egyenes beszéd alakzatain, s függő beszédre emlékeztető megoldással idézi fel a házaspár, a győzelmekkel és gondokkal hazatért férj s a rá aggodalommal várakozó feleség beszélgetését.

S ekkor egy újabb költői-narratológiai bravúr következik! Morpheus álmot bocsát a házastársakra, s álmukban Venus szól hozzájuk, egyenes beszédben. Megjósolja nekik, hogy szerelmük első gyümölcsében nem lesznek boldogok, de az utána következő gyermekeik tovább bokrosítják nemzetségük fáját. Egyben biztosítja őket a Hold (a török) támogatásáról s a vele kötött frigyből származó előnyökről. Az álombeli orációt félbeszakítja Hermész érkezése – a költő jelenti őt be egyetlen versszakkal –, aki, ugyancsak álmukban, vitába száll Venusszal, s éppen a törökpártiság veszélyeire, a Sas (a Habsburg császár) erejének visszatértére, keresztény szövetségesei segítségének meg-megújulására figyelmezteti a hőst (423–435. strófa). Az égi követtől a költő veszi át a szót, mindössze két sor erejéig, hogy nyomban visszaadhassa az ellenvetésre felindult Venusnak (436. vsz.):

Megfordula Venus, hogy hallá ezeket:
Az fejedelemre vetvén víg szemeket,
Monda: Csak úgy tartsad, mint múló szeleket,
Azkikkel most Hermes rémít benneteket

– hogy az egy 130 soros, egyenes beszédű tirádában meggyőzze alvó hallgatóit a Sas az idő szerinti „bal Fátumáról”, illetve a Holddal kötött szövetség melletti kitartás politikai realizmusáról és racionalizmusáról.

Ezután ismét a költő jut szóhoz, egyrészt azért, hogy megvonja azt az újbóli ellenvéleményét megfogalmazni készülő Hermésztől, másrészt hogy lehetőséget adjon Thökölynek az egymásnak ellentmondó isteni vélemények kiváltotta kételyei s kedélyváltozásai kifejtésére.

Hermész ellenkezésének elfojtása egészen bravúros megoldás, ilyet Shakespeare csinált, Hamlet atyjának szellemével, vagy – gondoljunk egy közelebbi elődre – az Árgirus szerzője (469–471. strófa):

Így felelvén Venus Hermes beszédire,
Az is újabb választ vett vala nyelvire,
De azonban az Nap, ülvén szekerire,
Jól feljött vala már az ég mezejire.

Kinek Morpheus is elérkezésivel
S kényes lovainak víg nyerétésivel
Felserkent, és továbbmene személyivel,
Múlván az látás is annak elmentivel.

Úgy Venus és Hermes onnét eltűnének,
S vetekedésekben azzal megszűnének,
Mindazáltal nem köz gondokot szerzének
Az ő beszédeket vizsgáló elmének.

Végül Thököly országgyűlést hív össze Kassára – 1683. január –, ahol „szép pompával” maga is megjelent „páros gerliceként, élete társával”, s ahol sok vita után végleg elfogadták Venus javallását: „Hogy az fényes Holdnak kezdett urallását / Kövessék tovább is oltalmul hívását.” (483. vsz.) Szándékuk megpecsételéseként követeket küldtek a pogány uralkodóhoz.

S ekkor megjelenik – a Palinódiából már ismert – „személye az rongyolt Hazának”, s kéri a kuruc fejedelmet mint egyetlen reményét, hogy mellette elkezdett dolgát továbbra se hagyja abba. Ezután a költő egystrófányi átkötésével asszonyához fordul, akinek segítségéért előbb egyenes beszédben esdekel, majd, a költő ötsornyi beavatkozását követően, függő beszédben váltanak ígéretet Zrínyi Ilonával. A végszó természetesen a költőé: „Ezzel ki-ki maga szavát befejezi, / És az Versíró is munkáját végezi.”

A fentiek – szándékunk szerint – rámutatnak a narráció szerepének és újszerű megjelenési formájának fontosságára Gyöngyösinél. Míg az előző, nagylélegzetű verseinél a mindentudó költő-narrátor elbeszélő pozíciója és hangja dominált, szereplői csak néha kaptak szót egyenes beszédben, addig itt szerkezetmeghatározó funkciója is van a gyakori narrátorváltozásoknak. Ugyanakkor ez az eljárás gondoskodik az élénkítésről, a változatosságról, az egyhangúság oldásáról, a vers vibrálásáról is. Az sem mellékes, hogy állandóan éberen tartja az olvasó figyelmét, mert annak folyamatosan tisztáznia és ellenőriznie kell a beszélő kilétét.

Gyöngyösi a narrációs technika mellett egy verstani újdonság hangsúlyos alkalmazásával is ugyanerre az élénkítő hatásra törekszik. Már a Murányi Vénushoz képest is feltűnően megszaporodott a Kemény János-eposzban az alexandrin négyes rímeinek sokat kárhoztatott monotonságát oldó áthajlások száma. Előfordulásuk gyakorisága még inkább jellemző a Thököly-epithalamium rugalmasabb verselésére. Még ennél is szembeötlőbb jelenség azonban a közölések felbukkanása a versben, különösen a vége felé (például a 147., 457., 483., 497. versszakban).

A magyar költészetnek ez az ősi versmondattani³⁴ vagy versgrammatikai³⁵ alakzata, amelyben a sorvégi két rímelő mondatrész közre veszi, közöli a második sor elején álló harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll, éppen az enjambement-ok ritmikai ellensúlyozását vállalja magára – hatását azzal éri el, hogy a beszéd szokott alakján okoz változást, az ismétlődést és a variációt aknázva ki az általában fokozó jellegű felsorolással.

Az újítás mellett a már bevált módszerek, technikák, motívumok, toposzok, költői megoldások: a hagyomány továbbélése is jellemzi Gyöngyösinek e versét. A saját és a klasszikus ókori, a humanista neolatin vagy a kortárs német, illetve a magyar költészeti tradícióé egyaránt. Számos, korábban már alkalmazott kép, hasonlat, metafora, jellemzés visszhangzik itt a Murányi Vénusból és a Keményiászból (Cupido és Venus szerepe a szerelmi szál kibontásában, a Párkáké az élet fonala gombolyításában, szerencse-embléma, marpesusi érc-hasonlat, a változékonyság és az országkormányzás közös hajó-metaforája, a tűzben edzett arany példázata, a köd és a napfény ellentéte, a hősnők egyforma jellemzése, a „condorlott haza” képe, a szerelmespárok kényszerű elválása, a félelem és reménység között hányódás komplex érzése, a rózsa és a tövis elválaszthatatlan együttléte stb.), mind-mind világirodalmi és egyben önreminiszcencia, visszautalás, külső idézet vagy önidézet. Egyúttal jelzik és bizonyítják az anonim vers nyilvánvaló és szerves beletartozását az életműbe.

A világirodalomba való beágyazottság mellett nem hanyagolható el a magyar retorikai-poétikai vagy szövegelőzmények ismerete sem. Bitskey István hívta fel a figyelmet arra, hogy Gyöngyösi István egyaránt ismerte a piscatori poétika előírásait az epithalamiumról, valamint a magyar kollektív költészet tradícióját és a korabeli menyegzői-lakodalmi énekek frazeológiáját.³⁶

A Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságát megéneklő vers azonban, amint láthattuk, nemcsak házassági, hanem politikai jellegű és célzatú költemény is. Ennélfogva nem jogtalan próbálkozás forrásait e téren is feltételezni. Agárdi Péter rámutatott arra, hogy a Thököly haditanácsa című kuruc versből például Szepesi Pál voxa előképe lehet Gyöngyösi verse török melletti érvelésének.³⁷ Minden bizonnyal így van, sőt Gyöngyösi alapos szövegismeretét bizonyítja, hogy jóval többet hasznosított a névtelen szerzőjű kuruc vers érvkészletéből. A kétségek között vergődő fejedelem és hadvezér pro és kontra érvei, illetve Venus és Hemész egymásnak ellentmondó argumentációjának egyes elemei fel-feltűnnek az egyes voxokban, mint például a 441. strófának a régi történelem példáira való utalása is Keczer Menyhárt voxában.

Gyöngyösi: Nincsen erősebb ok soha az példánál,
Az meglett dolgoknak ösmért mivoltánál,
Bizonyosb az minden filozófiánál,
Hihetősb is annak okoskodásánál.

Keczer Menyhárt uram voxa: Világi dolgokban nincs erősb példánál,
Jobb tanács sem lehet régen lött dolgoknál,
Azért böcsültetnek régiek ifjaknál,
Ezért olvastatnak könyvek monarcháknál.³⁸

„Művészi csőd”, „egyhangú monológ”, „ahol Venus (Gyöngyösi közvetlen szócsöve) beszédét olvashatjuk narráció, cselekmény, sőt bármiféle epikai kompozíció nélkül”, „Gyöngyösi életművén belül is rendkívül alacsony színvonalat képvisel ez a költemény” – idézzük vissza egymás mellé sorolva Agárdi Péter már említett kritikájának főbb elemeit.³⁹ Narráció, cselekmény és kompozíció nélkül?

A mi szorosabb olvasatunkban éppen ellenkezőleg: élénk és változatos narráció, a beszélők és a beszédhelyzetek, az egyenes és a függő beszéd jótékony váltogatása. A mű kompozíciója is jól érzékelhetően ennek a narrációs technikának a függvénye. A cselekmény hiánya pedig nem hiba, hanem erény: a retorikai előírások betartásának egyenes következménye. A vers műfajával adekvát beszédmód, a bemutató beszéd követeli meg a sok leírást, jellemzést, meditációt, példázatot, érvek és ellenérvek kifejtését. Ám a cselekményt sem a műfaj, sem a beszédmód nem tűri. Gyöngyösi tudta ezt. A cselekményt „verses regényeire” hagyta.

¹ Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig. Rövid előadásban, Pest, 1864–1865. Modern kiadása Bp., 1987, 98.

² Gyöngyösy László, Gyöngyösi István Palinódiája, Erdélyi Múzeum, 1916/1917, 145–158. A kézirat jelzetét lásd a Szövegkritikai megjegyzésekben.

³ Riedl Frigyes, A magyar irodalom története Zrinyi halálától Bessenyey felléptéig, jegyezte és kiadta Csoma Kálmán, Bp., 1908, 112.

⁴ Magyar Nyelvőr, 1910, 140–141.

⁵ V. Windisch Éva, Gyöngyösi és a „Porábul megéledett Phoenix”, Irodalomtörténeti Közlemények, 1960, 555.

⁶ A magyar irodalom története 1600-tól 1772-ig, II, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1964, 193; Agárdi Péter, Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe), Bp., 1972, 95–96 (Irodalomtörténeti Füzetek, 79).

⁷ Szeremley Barna, Gyöngyösi István Palinódiája, Uránia, 1901, 260.

⁸ Nagy Iván, Oklevelek Gyöngyösi István életéhez, Irodalomtörténeti Közlemények, 1898, 206–214.

⁹ Toldy, i. m., 99, illetve Toldy Ferenc, A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, II, jav. kiadás egy kötetben, Pest, 1867, 290–291.

¹⁰ Arany László, A magyar politikai költészetről, Bp., 1902, 16–17.

¹¹ Riedl, 116–117.

¹² Badics Ferenc, Gyöngyösi István élete és költészete, Bp., 1939, 164–165, illetve Zolnai Béla, Német párhuzam Gyöngyösi István Palinódiájához, Irodalomtörténet, 1914, 402–407.

¹³ [Trencsényi-]Waldapfel Imre, Gyöngyösi-dolgozatok, Bp., 1932, 20–23. A kérdéshez lásd még Imre Mihály, „Magyarország panasza”. A Querela Hungariae-toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, 1995 (Gyöngyösire különösen 261–263, 317–319).

¹⁴ Agárdi, 98.

¹⁵ Gyöngyösi István, Porábúl megéledett Főnix, szöveggond., jegyzetek Jankovics József és Nyerges Judit, utószó Jankovics József, Bp., 1999, 9–10 (Régi Magyar Könyvtár. Források, 10).

¹⁶ Gyöngyösi Almanach, 1938, 138. (Kiadja Gorzó Nándor.)

¹⁷ Kovásznai Sándor három levele Ráday Gedeonhoz, közzéteszi Dr. Kiss Áron, Figyelő, 1876, 367.

¹⁸ Lásd a Porábúl megéledett Főnixhez írt szövegkritikai megjegyzéseinket, id. kiad., 264.

¹⁹ Az Irodalomtörténeti Közlemények 1913-as évfolyamának 320. oldaláról idézi Badics Ferenc a vers kritikai kiadásához fűzött jegyzeteiben, lásd Gyöngyösi István összes költeményei, II, Bp., 1921, 433.

²⁰ Uo.

²¹ Uo., 434.

²² Thaly Kálmán, „Az ki régen fegyvert fogott hazájáért…”, in Uő, Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez, I, Pest, 1872, 107–172, illetve Századok, 1872, 200.

²³ Arany László, 16–17.

²⁴ Riedl, 117.

²⁵ Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, V. kiadás, Bp., 1972, 156–158.

²⁶ Badics, 1939, 171.

²⁷ A magyar irodalom története 1660-tól 1772-ig, II, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1964, 189.

²⁸ Agárdi, 102.

²⁹ V. Windisch, 551–553.

³⁰ Bene Sándor, A köpönyegforgatás dicsérete, BUKSZ, 1994, 2. sz., 142.

³¹ Kibédi Varga Áron, Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa), Irodalomtörténet, 1983, 545–591, 562.

³² Uo., 563.

³³ Uo.

³⁴ Horváth János, Rendszeres magyar verstan, Bp., 1969, 54–55.

³⁵ Horváth Iván, ΑΠΟ ΚΟΙΝΟΥ, in Régi magyar századok. Adatok a reneszánsz és barokk irodalom történetéhez. Klaniczay Tibor ötvenedik születésnapjára kiadja az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz-kutató csoportja, Bp., 1973, 28–29.

³⁶ Bitskey István, Gyöngyösi és a magyar költői hagyomány, Studia Litteraria, 1981, 21–33.

³⁷ Agárdi, 121.

³⁸ Régi Magyar Költők Tára, XVII/11, sajtó alá rendezte Varga Imre, Bp., 1986, 397 (saját átírásunkban).

³⁹ Agárdi, 102.

Így idézd: