Két levelének közlésével

Különös hangulatban lehetett Wesselényi Ferenc palatinus 1664 júniusának a Gömör megyei Sümőcén (Sümec, Királyhegyalja, Šumiac) töltött 29. napján. Három levelének fogalmazványát-másolatát ismerjük ezzel a dátummal: íródeákjának diktált levelei címzettje Lippay György esztergomi érsek és testvére, Ferenc, jezsuita atya, valamint „Pál püspök”, valószínűleg Ivanovics (Ivanics) Pál pálos szerzetes, tinnini püspök. Az országos gondokkal és magánbajokkal – 1663 végére a bécsi udvar kiszorította őt a tényleges hatalomból, a haza sorsa iránti őszinte aggodalma, a hírnevén esett foltok és súlyos betegsége – egyaránt küzdő nádor a magyar nyelv iránti érdeklődésével és évődő stílusparódiával igyekezett magát felvidítani, Pál püspököt pedig „megjátszódtatni”. Az érseket személyes sorsának tragikusra fordulásáról tudósítja érzékletes képekkel és szenvedélyes hangja ellenére is megadó beletörődéssel: „az Udvarnak bizony nem írok, mivel íppen minden authoritástul rekesztetett ember vagyok”, jellemzi helyzetét, s a közélet sűrűjéből, a világtól elvonulva inkább „Murányi kősziklás barlangban bújván, ez világ játékját szemlélem, mostohaságán bánkódom, s javán örvendek”. Szégyenli, hogy ő, aki tanultsága szerint korábban „ezereknek parancsolt”, most, a haza legszükségebb napjaiban „haszontalan heverővé” tétetett.¹ A másik levél címzettjéhez, Ferenc páterhez, „mint a magyaros magyarság kútfejéhez” – egyben közbenjárását kérvén az esztergomi érseknél –, azért folyamodik soraival tudatlansága szégyenét félretéve, hogy világosítsa fel őt egy fülének-szemének egyaránt ismeretlen szó jelentéséről. „Mivel az táján egy oly magyar szót hallottam, kit sem értek, sem tudok, az az Jagendorff Hercegnek Kassán ilyen írást írtak: Az jó halál megfojtotta parsitját. Che vol dire, édes Páterem, az a parsitja, kegyelmedet kérem, tanítson meg engem az fojtott parsitjára.” Mint Pázmány Kalauzának segítségével kiderült, a parsit-pázsit (átvitt értelemben: kezdetben, fiatal, zsenge korában, szárba szökkenése előtt) jelentésű szavunkkal alkotott szólásra kérdezett rá a nádor, jóllehet, levele más részének tanúsága szerint azért megsejtette a lényeget.² (Tényleg létezett ilyen irodalmi értékű textus, a sors különös kegye, hogy – amint arra Fazekas Sándor köszönettel vett levelében, majd az MTA Irodalomtudományi Intézetében tartott előadásában figyelmeztetett – a kérdezett szöveghely a Sebes agynak késő sisak című versben ránk is hagyományozódott!)³

A levélíró azt is közli Ferenc páterrel, hogy jelentéstani kérdésével azért nem fordul Pál püspökhöz – az aznapi harmadik levél⁴ címzettjéhez –, mert „őkegyelme nyomtatós szókban is meg szokott botlani, s ugyan csötölve orrán, orrán tétováz”.

A barátjának mondott Pál püspök nyelvi fordulatairól Wesselényi vagy nem lehetett túl nagy véleménnyel, vagy nehézkesnek tartotta, s valószínűleg ennek a címzett is tudatában lehetett, ezért jellemzi az ironikus-játékos évődő hang, esetleg stílusparódia, amellyel arra utal, hogy a püspök túl igényes stiliszta, aki hatalmasan irtja a magyar nyelvben felbukkanó idegen mondatszerkesztést. Annyi mindenesetre feltételezhető, hogy a magyar nyelv szabályaitól, a nyelvszokástól és a gyakorlattól eltérő, szándékosan helytelen toldalékolással, idegen – szlovák, német – szerkezetű mondatok imitációjával roppant szellemes nyelvi játékot űz Wesselényi Ferenc. Hogy a levél címzettje valóban közel állt a nádorhoz, illetve személyes kapcsolatuk bizalmassága és mélysége megengedi számára ezt a hangnemet, arra a másik itt közölt, újévi köszöntés alkalmából született misszilis a bizonyíték.⁵ Az ország megromlott helyzetét előidéző morális züllésről a vallásos áhítat nyelvén szóló, Zrínyit is visszhangzó, zaklatott dikciójú szöveg Wesselényi legbensőbb gondjairól vall mintegy gyóntatójának, lelki barátjának. A levelet biblikus képrendszere, stiláris ereje, vallomásos líraisága, verset idéző ritmikus prózába való többszöri áthajlása a magyar levélirodalom kiemelkedő darabjai közé emeli. A szövegnek a szerzőre – valószínűleg jezsuita iskolázottsága és felesége, Széchy Mária keresztneve miatt is – jellemző sajátossága még a Mária-kultusz jegyeinek hangsúlyos jelenléte. Erre a címzett tevékenysége is ösztönözhette: Pál püspök 1663-ban Máriavölgyből Pozsonyba, majd onnan a lepoglavai kolostorba menekítette a csodatévő Mária-képet.

A Lippay érseknek szóló, fentebb idézett levélben ugyanezzel a motívummal jelzi, hogy alig három évvel halála előtt látszólag már beletörődött sorsába, s bár azokat gyalázatosnak tartja, elfogadta a világ ostorcsapásait: „De ezeket hagyom az én Istenemre, s az szeplőtelen Szent Szűz édes Anyámra, tudják, miért engedik ez gyalázatot rajtam.” Wesselényiék Mária-kultuszát jelentősen megalapozták a Pozsonyban és Nagyszombatban is működő Szűz Mária látogatásáról elnevezett társulat Nádasi János-kiadványai, amelyeket Wesselényi Ferencnek és feleségének, illetve Adám fiuknak ajánlottak, nyilván a megfelelő támogatás fejében (RMNY III, 2237, 2238, RMK III, 1885, RMK III, 2212).

I.

Szolgalom Kegielmednek

Igen megh feleitet[t]e engem Kegielmed, nekem se nem irja semit, se nem paranczollya, aszt mondának sokan, az ki vilagban fia, mind ilyen feleitö ember, io van dolgot kglmed-nek, mert a’ szép falatokal csak meg lakja kegielmed, ottan ha maga nem irja kglmed, kerem az meltoságos Esztergami Ersek Vram gratiaiaban megh tarcsa engem. Ezek utan mind adigh éllyen keglmed, migh lehet, az töbit auf olé manir,⁶ ercse ra kegielmed.

Maradván regi igaz Barattja szolgaia.

Sümöczén, 29. Junii, 1664.

II.

Reverendissime Domine, Amice observandissime.

Salutem et servitiorum meorum paratissimam commendationem. Midőn utolsó kétség fojtogatna, látván, Istenünket bántott bűnünk áradóan reánk folytató ostora, melyben éppen elmerüeglen [sic!] vagyunk, mint egy mél örvényben lebukván, minden turbukolandó⁷ öbleit meg buvároztatván, kívánván valami vigasztalásnak kisebb ösvénkéjét is megmaradásunknak cirkálnom,⁸ leltem, de nem egyébet, hanem reménytelen minden jóban rekesztett zárlást, és zsámoly nélkül romlott istápot, s ha Áronnak bimbóztatott s megvirágoztatott vesszeje,⁹ Istennek Szent Annya közben vető erekléje, s felfeszíttetett JESUS érdeme, Atyaisten előtt kérlelése, haragját s ostorát nem enyhíti, veszedelemnek leszünk mindnyájan fiai: isszuk mert most is az bűnt, irigység, csalárdság uralkodik bennünk, jótúl szivóltatik [sic!] s terhelytetik lelkünk, s pászmánkínt foglaltatik bűnünk, el merült s vakított bűnünk, naponkínt annak dögleletes habarcsában mint sertés marha¹⁰ heverünk, s onnét megalázott s törödelmes szívvel tisztulni nem igyekezünk, kit ha tovább is követünk, eljün rettenetes ítíletünk, s fogcsikorgatással kárhoztató napunk. Így törődvén, aggódván, szemeim könnyhullásával, sóhajtó fohászkodásommal ez új esztendőben alázatos könyörgésemben Megváltóm eleiben drága Szent Annya méhében, minket vegyen kegyelmében, vegyen kegyességében, ájítozva reménykedtem, s mindnyájunkért teprengettem; ez új esztendő legyen üdvességes s állandó egészséges és kellemetes, mivel küldetett ez levelem nem úgy, mint színes,¹¹ hanem szeretetbűl szíves,¹² legyen magyarságod is valaha ékes.

Írtam fergeteges hideg időben, Lőcsére indult zuzmarázos¹³ időben, nagy, fáradságos munkát vévén élőmben, az új esztendőnek első napja beléptében, Terchová¹⁴ nevű falum jelenlétében, ezerhatszáz hatvannégyben.

Reverendissimae Dominationis Vestrae

Amicus ad serviendum paratissimus

 

 

 

Így idézd:

Jankovics József. „Wesselényi Ferenc nádor nyelvi játéka”. In Summa: Tanulmányok Szelestei László tiszteletére, szerkesztette Maczák Ibolya, 128–131. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2007.

→Eredeti közlés (PDF): Wesselényi Ferenc nádor nyelvi játéka