Jankovics József–Kőszeghy Péter

Misszilisek a szerelemről – esettanulmányok

A kora újkorban, legalábbis Magyarországon, a szerelem-szeretet-házasság s a kapcsolódó kérdések, mint féltékenység, megcsalás, válás, hűség-hűtlenség meglehetősen nehezen vizsgálhatók misszilisek alapján, a témára vonatkozó írott szövegek leginkább peranyagok. Nem valószínű például, hogy szerelmes levelek, versek tömege kerülne elő. Ennek nemcsak a források természetes pusztulása az oka, hanem az is, hogy a szerelmi-érzelmi vallomások sokáig elsődlegesen – ha nem is kizárólagosan – az oralitásban éltek, továbbá, még ha leírták is ezeket a konkrét udvarlási célt szolgáló szövegeket, legtöbbjüket a címzett bizonnyal megsemmisítette. Figyeljünk fel arra az óvatosságra, amellyel 16–17. századi őseink a dokumentumerejű írásra tekintettek! A Telegdi Kata aláírású, esetenként rímes prózába váltó levél – amely erkölcstelennek igazán nem mondható – végén ez áll: „Kegyelmed ez levelet senki kezibe ne adja!” Telegdi Pál a menyasszonyát, Várdai Katát biztatja: írjon már neki, hiszen „ha az szemírmetessíget veted előmben, az igen kevés mentség, mert mi köztünk immár meg kell annak aludni”, és siet megnyugtatni a félénk arát: „írj nekem, bizony senkinek nem mutatom, senki nem is látja egyéb nálamnál”.¹ Zay Péternek így ír felesége, Poltári Soós Klára (jegyezzük meg ezt a nevet, Bakith Margit nevelőanyja), aki levele végére két nyíllal átlőtt szívet rajzolt: „…szerelmes szívem, ne mutassa az levelet senkinek.”² Kendi Anna históriája pedig, akit férje, Török János – holott három gyermekük is volt – egy elcsípett szerelmes levélért kivégeztet, kellően indokolja a szerelmes levelek, szerelmes versek íróinak és címzettjeinek óvatosságát. A gyónótükrök kérdései bizonyítják, hogy szerelmes levelet írni meggyónandó bűn.³

A periratoknak mindig fontos vádpontja a szerelmes levél írása, olvasása. Ilyen tiltott tárgy, szerelmi éneket is tartalmazó szerelmes levél birtoklásáról számol be például 1636. február 9-én Marosvásárhelyt felvett vallomásában Bakos Dániel: „…hanem eccer menék Kádas Mihályhoz, s az asszonnak az öccse, Borka mondá, hogy »nem tud kegyelmed szép dolgot – úgymond –, micsoda levelet íratott Kerekes Panna Rafael Mihály deáknak« – s látám az levelet s olvasám is. Elég szerelmes dolgok valának benne: szívem s lelkem […] vajha az testem az testedet érhetné […] s az többi… olyan elég vala benne. Amaz Ország Mihály mondá, hogy Nőstény Györggyel vagy hogy Páris Györggyel íratták volna az levelet, s én el is hozám az levelet. Azután én adtam Kismarjai Csizmadia Istvánnak, s ő is azkinek akarta, mutogatta.

Kismarjai Csizmadia István fassus est: Énnekem azt a szerelmes levelet Bakos Daniel adta vala kezemben, s olvastam. Elég szerelmes énekek valának beleírva, s mondá Bakos Dániel, hogy Kerekes Panna íratta volna, de én nem tudom, mert őneki Kádas Mihály adta az levelet.”⁴

Egy 1638. május 4-én felvett vallomás bizonyos Varga Miklósnét vádolja azzal, hogy az „szerelem énekét valóban mondta […]”. Mások is rávallanak: „Az asszony az szerelem énekét mondotta – ugyan csengett az ház bele –, és ezt is mondja vala, hogy: »igyunk, szüvem, egy kicsint, mulassunk gyönyörűségesen«.”⁵

Ezen, polgári környezetből származó iratok mentalitásától nem különbözik a nemesi perek jegyzőkönyveinek hangvétele. Az általunk ismert két legnevezetesebb (és legjobban dokumentált) eset Révay Ferencné Forgách Zsuzsannáé, akit 1607-ben Bakith Péter megszöktetett Holics várából, és Detrekőre, Balassa Menyhértné Bakith Margit birtokára menekített,⁶ továbbá a 18. század első negyedében Krucsay⁷ Jánosnak, Rákóczi ezredesének pere feleségével, Tolvay Borbálávál, akit végül is 1728. január 27-én férje lefejeztetett. Mindkét ügy tanúvallomásában felmerül a szerelemének-mondás vádpontja, sőt a Krucsay-perben még fel is jegyzik egy ének szövegét.

Légyen Isten oltalmad,
édes Tolvaj Borbála,
légy jó egészségben,
lelkemnek orvassa!⁸

Jelen írásunkban a periratokkal kevéssé, inkább a misszilisekkel szeretnénk foglalkozni. Egy megfigyelést azonban nem hallgathatunk el: a kurvák, házasságtörők, kicsapongó életű nők esetében, természetesen beszélhetünk parázna, erkölcstelen életről, fehérmájúságról stb. De feltűnően másról is szó van. Ezek a nők, legalábbis néhányuk, mondhatni, koruk feministái. Egyszerűen nem fogadják el azokat a társadalmi szabályokat,⁹ amelyek rájuk vonatkoznak, nem fogadják el a férfidomináns kereteket. Szimbolikus, hogy Forgách Zsuzsanna és Bakith Margit, a két jó barátnő, férfiruhát csináltat magának. Az ok a női szerepből való kitörés vágya: élvezettel merülnek el a férfiak számára fenntartott örömökben, mint lovaglás, vadászat, horgászat, sőt ivás, kártyázás, mindenféle társas mulatság.

Ami a mondottak ellenére a szerelmes írásokból fennmaradt, az sokszor a 18. század végi, 19. század eleji levéltári rendezéseknek esett áldozatául, ekkor selejtezték a birtokbiztosítások szempontjából fölösleges iratokat (inutile – olvasható gyakorta rajtuk a levéltáros ceruzás jegyzete).

A szerelmes levelek általános vonása a panelszerűség, a toposzok alkalmazása, a veszélyességből következő titkosság (tolvajnyelv és eufemizmusok), vers és misszilis, vers és próza határainak esetenkénti elmosódottsága. Jellemző az is, hogy legalább a 18. század közepéig az episztolaelmélet azon az alapon állt, amelyet Piscator így fogalmazott: „a carmen epistolicum levélbeli dolgokat tárgyal, azaz különféléket, amiként a levélben történni szokott” – Labádi Gergely helyesen írja, ez nem mást jelent, mint hogy a költői és a prózai levelet lényegében egynek tartották,¹⁰ azaz esetünkben a szerelmeslevelet – Balassi által használt ének-vers értelmében is! – és a prózai missziliseket.

Az ismétlődő (elcsépelt) motívumok a tárgynak és ezen típusú irodalomnak a természetéből következnek, nem lehet ezt a jellegzetességet kizárólag a petrarkizmus-bemboizmus számlájára írni. Ugyanakkor a szerelmi retorika esetenként áttör minden tételes retorikán, poétikán, legfőbb ismérve, hogy többnyire feltételez egy korábbi szövegre rájátszó, stilisztikailag nyomatékos terminológiát. (Közel áll ez a megállapítás ahhoz, amit a középkori európai irodalom kontextusában Michael Riffaterre és mások mondanak az intertextualitásról.)¹¹ Ez az idézetek poétikája – ezt már nem Riffaterre mondja, hanem mi; ennyiben Janus Pannonius vagy Balassi Bálint költészete (de csak ennyiben) igen hasonló. Továbbá vitathatatlan tény Ovidius korszakos hatása, az epistolae Heroidum adaptációja vagy imitációja, noha mint irodalomtörténeti kategória, a heroida csak a 18. század második felében vált közkeletűvé.¹² (A Gyöngyösi-féle heroidák nem teremtettek műfajt.)

Nyugat-Európában (s nem véletlenül: mindig klerikus környezetben, ne feledjük Tarnai Andor figyelmeztetését, a középkorban a klerikus annyit tesz, mint értelmiségi) már a 12. századból ismerünk olyan latin nyelvű levélmintakönyvet,¹³ amely – többek közt – a szerelmeslevél-írás szabályait is összefoglalja. E kézikönyv negyedik fejezete foglalkozik a szerelmes levelekkel. A szerző szerint dicsérni kell a szeretett hölgy szépségét, a levélíró hasonlítsa drágakövekhez kedvesét, és hivatkozzék mitológiai szerelmespárokra, például a trójai Helenére és Parisra, azaz, más szóval, az epistolae Heroidum adaptációját és imitációját ajánlja olvasói figyelmébe. (Baudri de Bourgueil [1046–1130] egy hexameteres levélváltásban írta meg a témát.)¹⁴

A mű a testi szerelemről, csókokról, ölelésekről és vágyról is említést tesz. Mintaleveleket is közöl, a legtöbb példa az akkoriban Toszkána és Emilia Romagna urainak, a Guidi grófoknak a levelezéséből származik, ezek között a legendás Héloïse–Abélard levélváltásnál korábbiak is vannak.

Az első olyan magyar nyelvű, ránk maradt szöveg,¹⁵ amely udvari szerelmes vers részleteként fogható fel, a 15. század második felében (vagy korábban) íródott. Enyingi Török Imre Parlagi Krisztinának szánt (de nem közvetlenül neki elküldött!) verses üdvözlete esetleg szerelmes szavaknak értelmezhető.¹⁶ Tudomásunk szerint az első magyar férfiú, aki azt állítja magáról, hogy szerelmes levelek (de nem tudjuk, milyen nyelvűek) birtokában van, a Salgó várát építtető Salgai (Szécsényi, Schallaga) Miklós (1390 k.–1438. január 19). Végrendelete szerint: vessék tűzbe minden szerelmes levelét (omnes littere missive de amore).¹⁷ Ez a művelt, bűnei, vagy – Engel Pál szerint – éppenséggel kulturális mássága miatt hazájából elűzött úr a Zsigmond-korban élt, Velencében, a Rialtón, palotájában. Rendkívüli műveltséggel rendelkezett, valószínűleg ártatlanul ítélték jószágvesztésre.¹⁸

Mielőtt egy konkrét szerelmes levél ismertetésébe kezdenénk, definiálni kellene a fogalmat. A korábbi szakirodalom, vagy fogalmazzunk így, az úgynevezett szerelmes leveleket sajtó alá rendezők igen engedékenyek voltak a kérdésben, ide sorolták az egyszerű, családi, férj-feleség közötti híradás jellegű írásokat, amelyek a „szerelmes”¹⁹ megszólítást tartalmazták, holott az nem jelentett a korban egyebet a majdnem értékközömbös „szeretett” megszólításnál, a házastársak egymás kölcsönös szeretetéről valló levélváltását, esetenként pedig alaposan félreértették a levél kontexusát.²⁰ Mi mást (mást is) kerestünk: a szenvedélyes, a korban illetlen szerelem írásos nyomait. A plotinoszi kérdésre: „vajon mi légyen a szerelem: isten vagy démon, avagy a lélek szenvedélye, vagy talán mind a kettő együtt?”²¹ végig a középkor folyamán mind költőktől, mind teológusoktól számtalan válasz született ugyan, ám ezen válaszok egyike sem cserélte össze a szenvedélyes szerelmet a barátsággal vagy a házastársi vonzalommal, ellenkezőleg. Ám nemcsak a szerelmes levelekből, hanem általában a kínzó, szerencsétlen kapcsolat-történeteket feltáró misszilisekből is válogattunk.

A jelenleg ismert, csekély számú magyar szerelmes levél között szinte nincs olyan, amelynek egy-egy fordulata, szóhasználata ne emlékeztetne Balassira, szerelmes leveleire/verseire. Mivel elég valószínűtlen, hogy mindegyik levélíró egy-egy Balassa-kódexet őrzött volna a fiókjában, ez csak azzal magyarázható, hogy a szerelem szolgálatába állított retorizált nyelv nem Balassi találmánya, hanem olyan közkincs, amelyből mindenki merít. A Lévai Névtelen és Gyöngyösi Paris–Helena (Ilona) levélváltása – a két szöveg alapvető különbözősége ellenére ugyanúgy az ovidiusi mintát követi, mint Gyöngyösi más heroidái, például a Kemény János-eposz betéte.

A műfajra oly jellemző halmozásos, ismétlő szerkezeteknek pedig Czobor Mihály a mestere, aki ily szavakat ad a halottnak hitt kedvest szólongató Theagenés szájára:

Ó, te édes-kedves szép gyönyörőségem,
Ó, te kellemetes, kellő kedvességem,
Minden nádméz felett édesb ízességem,
Világ kegyesi közt szebb szerelmességem,
Semmi élet nincsen benned, én hívségem?²²

Az Ars dictaminis középkori népszerűsége a 16. században töretlenül folytatódott. Például angol nyelvterületen három munka is megjelent a 16. század második felében nyomtatásban,²³ ezek közül számunkra Angel Day The English Secretary című, először 1586-ban kiadott (a legtöbb vonatkozásban Erasmus De conscribendis epistolisának hatása alatt álló) műve²⁴ a legérdekesebb, amely alapvető retorikai tanításokat is tartalmaz. A levélírónak, a szerelmes levél írójának is familiáris viszonyban kell lennie az inventio, dispositio, eloqutio fogalmával, továbbá a tria genera dicendivel, a szónoki beszéd három stílusnemével.

Mind Angel Day, mind William Fulwood tárgyalja az epistles amatory-t, a szerelmes levelet, az utóbbinak, akárcsak a kortárs magyar olvasóknak, fő mintája Eurialus és Lucretia levélváltása. Angel Day röviden, de invenciózusabban elemzi a témát. Megállapítja az illendő szerelmes levél írásának kereteit. A szerelemben, akárcsak más társadalmi tevékenységben, a levélírónak a társadalmi szabályokhoz szigorúan ragaszkodnia kell.²⁵

Egyrészt azért érdemes az angol példát nézni – legalábbis egy ilyen alaposnak semmiképpen sem mondható, madártávlatszerű áttekintésben –, mert e szövegek mind latin, olasz és főleg francia mintákon alapulnak, azaz lényegében összegzik a 16. századi nyugat-európai álláspontot, másrészt – a társadalmi normáknak megfelelő szerelmes levélről beszélve – élesen vetik fel a magyar viszonyok másságát: ahol e műfajnak egyszerűen nincs társadalmi elfogadottsága. De vajon tényleg nincs? S ha nincs: mennyire nincs? Levél-példáinkkal, eme miniatűr esettanulmányokkal, ezt a kérdést is szeretnénk felvetni.

Mondandónk nem több – de nem is kevesebb –, mint az esettanulmányok szolgáltatta, elsősorban mentalitástörténeti tanulságok felmutatása.

*

I. levél
„Szerelmes világi kincsem, szerelmem, lölköm, szívem, édességem”

Az első ismertetendő válaszlevelet Csáky Pál²⁶ írta egy ismeretlennek, az 1600-as évek elején.

„Teljes éltem fottáig való alázatos engedelmes szolgálatomat ajánlom, szerelmes, én édes holtomig való édes szerelmem, világi kincsem, lölköm, édesem, minden szívem.

Szerelmes világi kincsem, szerelmem, lölköm, szívem, édességem, édes írásodat alázatosan vettem. Adja az Úristen, szerelmes szívem, édesem, holtomig megérdemelhessem. De szívem, én édes szerelmem, bizony nagy kín csak reménségben (lenni), hanem az Úristen adná már azt a szerencsés óráját, szerelmem, szívem, éjjel nappal veled élhetnék, halhatnék, szerelmes szívem, bizony, szívem, szerelmedben s szerelmedért csak nem tudok hová lennem. Szerelmes szívem, alázatosan kérlek, megbocsáss, hogy röviden írok, mert, szívem, szerelmem, az német borbély hólyagot akart rajtam vonni, mert édes szívem, szerelmem, bizony rosszul voltam az fejemre. Bizony, szerelmes szívem, semmi egyébért, mert szívem szerelmem, semmi nem lehet oly, azmit előtted tagadjak. De az édes szerelmes szerelmedben nem újulhatom, hogy idejét nem érhetem, mindazáltal szívem, édes szerelmem, megadhatja az Úristen azt is, talán meggyógyít ő szent felsége, én szerelmes szívem, most semmit nem küldhetek, mert rosszul vagyok, mindazáltal el nem felejtem ugyan, mind hogy ajánlja magát kegyelmedben, holtig való szeretetedben, édes kebeledben.

Árva, holtig való rabszolgád,

Gróf Csáky Pál.”²⁷

„szerelmes, én édes holtomig való édes szerelmem, világi kincsem, lölköm, édesem, minden szívem”, „Szerelmes világi kincsem, szerelmem, lölköm, szívem, édességem”, „édes szerelmes szerelmed”, „én szerelmes szívem” – a formulák ismétlése, a halmozás, a szavak pergő ritmusa és a sziszegő alliterációk olyan szenvedélyes retorikai keretet teremtenek, amelyhez képest a levél egyetlen információként értelmezhető közlése, nevezetesen, hogy Csáky Pált fejfájás gyötri, szinte elsikkad.

II. levél (a kakukktojás):

Panasz – „mivel soha senkit úgy nem szerettem, mint Nagyságodat”

A következő 17. századi levélben – jellemző módon nem tudjuk, ki írta, azt sem, hogy kinek, azt sem, hogy pontosan mikor – egyszerre van jelen az élőbeszéd közvetlensége, szenvedélyessége, szaggatottsága és a retorizált alakzatok; ebben a vonatkozásban a korból ismert források között egyedülálló.²⁸ Első közzétevője, Eckhardt Sándor szerint: „Vannak korábbi leveleink is, melyeket írójuk kedveskedve, udvarolva írt menyasszonyának, vagy feleségének […], de egyikből sem értesülünk részletesen a szerelmes lelki állapotáról, nem vallomásszerűek, nem igazi szerelmes levelek.” Majd Balassi szerelmes nyelvét véli a szövegben felfedezni: „Olyan ez a »panasz«, mint a költő első időszakában Losonczi Annához írt bánatos énekek valamelyike”, s szövegpárhuzamot is talál a levél és Balassi Szép magyar komédiájának, továbbá Füves kertecskéjének szóhasználata között. Megjegyzéseink előtt következzék a levél:

PANASZ

„Nem avégre írok, kérem, ne is úgy vegye, hogy magamat mentsem, se penig, hogy Nagyságodra panaszoljak. Mert mentségemet azmi illeti, tudom, hogy héjában, mert soha oly igaz nem lehet, hogy Nagyságod hitelt adjon többé, kit talám magára nízve etc. Nagyságodra penig nincs panaszom, hanem csak az én szerencsétlenségemre, azki az Nagyságod szeme előtt oly megvetett s hamissá lett. Haggyán. Lígyen Isten bíró benne. S verje meg testében, lelkében, aki az oka.

N. B.: S engem is bár verjen meg az Isten, ha soha csak gondolattal is, nem hogy máskínt, hamis voltam volna Nagyságodhoz.

El nem tudta hitetni, se penig változhatatlan hívségemben meg nem nyughodott, arrúl nincs mit tennem, s erre nízve nem kívánom, hogy sohase más, se több jóval lígyen, hanem csak avval, hogy holtom után szánjon meg azért az injuriáért, azkit rajtam cselekeszik. Akkor vegye ki kétségét ebben az dologban, midőn az én halálom az én igaz szeretetemrűl és hívségemrűl bizonyossá teszi Nagyságodat, s mivel soha senkit úgy nem szerettem, mint Nagyságodat, úgy el is higgye, hogy soha senkiírt annyi kínt nem láttam, mint Nagyságodért, azmint feljül is írám. Most is kérem, ez írásomat ne úgy magyarázza, se ne az végre ítélje, hogy azzal kedvet keresnék Nagyságodnál, mert arrúl sohase gondolkodjék, ha egyszer, mint az ebet, ok nékünt [nélkül] megvetett, s főképpen, tudván, hogy ártatlan vagyok, s az lelkiismeret semmiben nem vádol. Ebben az dologban, kiért büntet s vádol, hogy én Nagyságod után suplicáljak, mert ha eddég való hívségemért így fizet, mint reméljek jövendőben? Az Nagyságod levelére, hogy választat rend szerint nem adok, ne gondolja azt, hogy azért cselekeszem, hogy az én goromba elmím illendőkíppen meg nem felelhetne Nagyságodnak. De azt kerülöm benne, s attúl tartok, hogy az Echónak formáját ne kövessem, azki úgy szokott felelni, amint űhozzá szóllanak. S így az én csendesz tűrísemet ne egyébnek tulajdonítsa, hanem csak annak, hogy emberséggel akarom azt meggyőzni, azki bizony felettébbvaló. S nem kellett volna lenni, s nem is voltam annyival adós.

Patientia mindenek felette, penig oka ez, hogy tűrök s választ nem írok, hogy nem akarok véteni. Mert ha eddég nem vétettem szántszándékkal, bizony ezután is elkerülöm, s íletemnek végén már el nem kezdem, hogy Nagyságodat megbántsam.

Szómnak s hitemnek megfelelek, hogy soha rajtam annyi bút rajtam nem cselekedhetik, hogy én megváltozzam. S mivel azt parancsolja, hogy már nála nékünt ellegyek, legyen úgy, azmint akarja. Isten, te tudod, mely nehezen esik ez az resolutio, de kéntelen vagyok véle, de az én kínomat az könnyebíti, hogy tudom, hogy az én íletemnek vége nem leszen messzi az Nagyságod idegenségétűl. Igaz, valóban az az proverbium, hogy azmely ebet agyon akarnak verni, dühes nevét költik. Nagyságod is elővette azt, ne adja Isten, hogy ilyen bírák legyenek itt, hogy az embert elébb felakasszák, azután tegyenek törvént rajta. Jaj, Istenem, ki rígen féle attul az én szerencsétlen szívem, ki most rajta teljesedett. Én tudom, hogy Nagyságodnak nem kellett, nem is kell egyéb, hanem csak az én veszedelmem. S az én íletemet, ki az Nagyságod kezíben volt, csak azért halasztotta eddég, hogy okot kereshessen, oly módot tanáljon, hogy mentűl nagyubb kínnal ölhessen meg. Ím, kedve telik azért abban is, s hiszek véremmel, én, azki már íletemnek végét minden szempillantásban óhajtom, várom, nem kívánok többet Istentűl, csak azt, hogy ű szent felsége annyi irgalmassággal lígyen az én bűnös lelkemnek, azmely igaz jóakarója voltam Nagyságodnak. Többet nem írhatok, mert nincs módom benne, az postátul izenem, mondja meg, ha Istene, lelke van, azkinek tökéletességében s igaz szemlátjában úgy megnyugodtam vala, nem magamra, hanem Nagyságodra nízne, azmint én felcirkáltam elmíjit, nincs oly dolog, azkiben bátorságosan nem parancsolhat Nagyságod nekije, bízván tökéletességéhez. Ezt ebben hagyom. Ha írásomban mit vítek, megbocsássa, ha egyebért nem, azért, hogy már soha többé nem vétek Nagyságod ellen, ki nemsokára meghal, az ki ezt írja. Való igaz híve Nagyságodnak. Ki most azért vész el, hogy több szeretettel volt Nagyságodhoz, hogysem egy szív elviselhet, s ezírt is keresi veszedelmit, hogy inkább akar meghalni, hogysemmint Nagyságodhoz legkisebb jóakaratban megváltozni vagy megszűnni. Ezzel vígezem el ez keserves írásomat, hogyha az én íletem Nagyságod előtt unalmas volt, tanáljon kedvet az én szörnyű halálomban.”

Az ismeretlen levélíró kicsit zavarosan fogalmaz, ám művelt személy. Ért a retorikához, önérzetesen Echóra – mint negatív példára – hivatkozik: nem, ő nem lesz visszhang. S a halál emlegetése esetében mintha több, más lenne, mint retorika. Mintha – a nagy romantikusokhoz illően – valóban belehalna a szerelembe. Mármint, ha ez szerelem. Eckhardtnak abban igaza van: bár meglehetősen ritkán, de a 17. században nőt is szólítanak „nagyságodnak”, nem csak férfit.²⁹ Mégis: sokkal valószínűbb, hogy NEM szerelemről van szó, hanem egy zaklatott lelkiállapotú hímnemű familiáris(?) hímnemű (?) urát – az ismeretlen történtek, félreértések ellenére – biztosítja odaadásáról, hűségéről, szeretetéről. (Homoszexualitás kizárva!) Eckhardt tévedése (ha ugyan ő tévedett) jól érthető: ekkor még nem válik el élesen a szeretet és a szerelem nyelve!

III. levél
Szüzességet szenvedni

Itt nyilván szó nincs szerelemről: ellenkezőleg, a minden áron való válás a cél, miközben az új célszemély ismeretlen, talán nincs is.

Az alaphelyzet: Kürtössy Judit 14 éve Ethre György (aki immár két feleséget élt túl) neje. Ám a férj impotens, Judit – mondhatjuk: mindenáron – válni akar. A 16. század végéről, a 17. század elejéről származó, hölgyek által írt levelek döntő többségéről – mint azt korábbi³⁰ írásainkban is hangsúlyoztuk – az a megállapítás tehető, hogy nem a hölgy írta, legfeljebb diktálta.

Ezen általános – kevés kivétellel tarkított – szabály alá tartoznak Kürtössy Judit levelei is. Az egyik, amelyet férjének írt – a gálszécsi lelkész keze írásával – különösen tanulságos. Azért az, mert a derék lelkész Kürtössy Judit érdekében közbenjárt a nagyhatalmú Belényessy Miklósnál, Kürtössy férjének, Ethre Györgynek a rokonánál. A lelkész ezen levele és Kürtössy Juditnak férjéhez írt – a lelkésznek diktált? – levele tartalmilag lényegében azonos.

Most már csak azt kéne tudni, hogy a Judit asszony nevében fellépő lelkészt irányítják-e Kürtössy Judit elképzelései, avagy Judit asszony veti alá mondandóját a papi retorikának és írástudásnak. Feltételezésünk szerint a viszony kölcsönös: időnként átjönnek a diktáló közvetlen megnyilvánulásai, de a szerkezet, az alapvető hangnem a megfogalmazó-leíró sajátja. A két levél közül csak a férjhez írottból idézünk néhány részletet:

Kürtösi Judit férjének, Ethre Györgynek, a gálszécsi pap írásával

(1607. szeptember 27.)

„[…] kenyergek kegyelmednek mint szerelmes uramnak, hogy kegyelmed legyen el énnálam nélkül, és engedje meg kegyelmed ugyan jó akaratjából, hogy mehessek az prédikátorok elejben, ha kegyelmedtűl való elválást engednék.

De így, hogy kegyelmed írjon énnekem egy szép levelet, kiben azt engedje meg kegyelmed, és lelkiismeretére kérem, esküvéssel írja meg kegyelmed, hogy tagadhatatlan kegyelmedbe az fogyatkozás, hogy nincsen kegyelmednek házassághoz és szaporodáshoz való férfiúság, nem is volt soha. Énnékem azt mondják, hogy elég volna ez ilyen kegyelmed írása az elválásra. Kegyelmedet pedig kérem az Istenért, hogy ezért kegyelmed reám ne nehezteljen. Mert én kegyelmedtől soha el nem válnám, hogyha éjjel-nappal az lelkiisméret nem furdalna, és az kétségbeesés nem háborgatna.

De ez a három nagy kísértet szorongat engemet. Egyik ez, hogy minélfogva megtudtam, miben áll az házasság, és hogy még akkor el kellett volna kegyelmedtűl válnom, hogy azt vígre nem vittem, és furdalja lelkemet, hogy ha elváltam volna, és férjhez mentem volna, ezdig az Úristen magzatokkal is meglátogatott volna.

A második ez, hogy az Doktor Kassán nekem nyilván megmondotta, hogy az én torkomba való betegség addig el nem áll rólam, míg férfiúval nem kezdek lakni. Kegyelmed megítélheti, hogy nem jó tudva ilyen testi nyavalyát viselnem, és ezzel is vesztenem magamat. Harmadik ez, hogy még ifjú ember vagyok, de hogy sem férjes, sem férjetlen nem vagyok, testembe való tusakodással is veszekedem. Ha csak szűzességben voltam volna, avagy özvegységben mind ez ideig is, könnyebb volt volna dolgom, és nagyobb békével tűrtem volna férfiú nékül. De hogy férfival kellett hálnom hiába, nagyobb gerjedés is indult bennem az házassághoz, és ez miatt nehezen ótalmaztam ez ideig is magamat férfik nékül: Úristen oltalmazott (magam)? után.

[…]

[…] ne tartson kegyelmed ellen benne, hadd viseljek ebből szabadságoson gondot magamra, csak egy levelet írja meg kegyelmed, az kiről oda föl írattam. Mert ha kegyelmed azt megírja, nem kelletik semmi tanukat vallanom. De ha kegyelmed azt meg nem írja, kéntelen leszek tanukat szerezni és vallani.

Azmi penig jüvendő életemet és táplálásomat illeti, tudja kegyelmed, én kegyelmednek híven szolgáltam az én mivoltom, értésem szerént. Ez egy Gatali házat kiengedje énnökem, és bátor adjak [?] egy tehenet borjústul, és azon kívül valami eleséget, én megelégszem vele, csak kegyelmed ne ellenkezzék az elválásban, hogy ne kellessék ellenkezéssel tervénkeznünk.

Bátor, ugyanoda maradjon kegyelmed, ha szégyenli kegyelmed az dologban forgolódni. Hiszem tudja kegyelmed, mennyire való marhánk és ételünk vagyon, azmit abban nekem nem enged kegyelmed, mind elvitethesse kegyelmed Boldizsár urammal.

Az ezüst marhát is hazahozom én Jeszenéből³¹, azt is kezéhez adom. Azmit nekem enged kegyelmed, abban is csak azzal elégszem meg.

Mindezekről is választ várok kegyelmedtűl mint szerelmes uramtól. Az Istenre, ne tartson ezekbe ellent kegyelmed.

Mert immár tovább ugyan nem szenvedhetek.

Az házból én ki nem megyek, és ha kegyelmed visszatér, ugyan kegyelmedé az Stégen [?] szállás. Én semmiképpen szekve el nem megyek, el sem hagyom házamat. Mert azt kegyelmed együtt kereste énvelem, s mind penig egyéb aprólék marháinkat, azmi vagyon, és élésünket. Azrul kegyelmed nem feledkezik, hogy pusztán hadná az házat.

Ez levél kelt Gálszécsében³², Szent Mihály havának 27. napján, anno 1607.

Kegyelmednek jóakaró házastársa, szolgál Kürtössy Judit asszony”³³

Világos beszéd.

1. Az impotens férj adjon nyilatkozatot betegségéről;

2. Értse meg a feleségében gerjedő vágyakat a gyerekszülésre és a nemi örömre;

3. Fenyegetés: ha minderre nem hajlandó, jön a megszégyenítés, a feleség nyilvános vallomása, tanúk beidézése a prédikátorok elé;

4. Észszerű javaslat az anyagiak rendezésére.

Hogy Ethre György végül is hogyan döntött, nem tudjuk. De a válás képlete, 17. századi (protestáns) koreográfiája világos.³⁴ (A régi magyar házassági jog szerint a házassági akadályok között előkelő helyen állt a „nősztehetetlenség”, az impedimentum impotentiae, amely a bizonyítási eljárás, az együttélési próbaidő sikertelensége után a házasság felbontásához vezethet.)

IV. és V. levél
A hűtlen társ

Egyrészről: „Atta volna Isten, hogy soha ily sánta, híres kurvafiát meg nem ismerhettem volna.” Másrészről: „Az édes társom hamar kezdé s hamar uná.” Ezekkel a mottókkal jellemezhetjük a következő két misszilist.

A korban a döntő többség nem szenvedett szüzességet. Inkább a hűtlen elhagyástól volt szokás szenvedni, ez a baja az alábbi, sok szempontból kivételes levél írójának is. Kivételes, mert írója nyilvánvalóan az alacsonyabb osztályba tartozik, hangneme primitív, esetenként durva, azonban – noha írni nem tud – a levélformulákat ismeri, miközben deákja is nehezen boldogul a betűvetéssel; nem sok ilyen iromány maradt fent a 17. század első feléből.

Selmeczi Borbála – Csipertes³⁵ Balázs Gáspárnak, Tavárnok (Nyitra vm.), 1640. február 27.

„Szolgálatomot ajánlom kegyelmednek, mint ilyen sánta, csipertes, bolond Balázs Gáspár, engem elhagyó bolond beste híres kurvafia uramnak. Egyebet nem írhatok neked, ídes bolond uram, én, hála Istennek, jó egíszsígbe vagyok, amellett, amint ajánlotta kigyelmed magát, hogy írtem küldsz fel, én azt nem gyűsztem várni, hanem a kocsárral³⁶ kellett barátságot vetnem, hogy a te dolgodban járjon el, amint engemet rá szoktattál, nem én vítkem, hanem te vítkednek tulajdonítsd, mert oly kísün jársz, ha továbba mulatsz ott alatt […]. Adta volna Isten, hogy soha ily sánta, híres kurvafiát meg nem ismerhettem volna, mert most külenb emberhez mentem volna, nem ily sánta csipertes bolond híres kurvafiához, Isten veled, bolond csipertes Gáspár! Datum i Tavárnok³⁷, die 27 februarii, Anno 1640.

Teníked nem jóakarója

Selmeczi Borbála

mert ros vagy…[?]

P. S.: Kurva volna az anyád, ha megszidnál, hogy ily szépen írattam.

Címzés:

Adassík ez levíl sánta, csipertes Balázs bolond, szüzessígembe elbontó, engem elhagyó bolond, híres kurvafiának, Gáspárnak tulajdon kezihez”³⁸

Mások itt a szokások, mint a nemesi vagy akár polgári levelezésben. Selmeczi Borbála nyíltan vállalja, hogy férjét, „sánta, csipertes, bolond Balázs Gáspárt”, aki elkóborolt és késlekedett visszajönni, immár Kocsárra cserélte le (Kocsár = lehet vezetéknév vagy foglalkozás, a Kulcsár tájnyelvi alakja), méghozzá azért, hogy Kocsár tegye neki azt, amit a sánta távollétében nem tesz. Minden vétke a férje fejére háramlik, hiszen ő ismertette meg vele a szexuális örömöket.

Ugyanezt a kérdést – ám ezúttal a feleség hűtlenségét – járja körül egy másik, nagyon más nézőpontú és hangnemű levél. Írója Jánki Borbély István, címzettje Szokoly Miklós és Telegdi Kata lánya, Melith Péterné Szokoly Erzsébet, é. n., h. n.³⁹ A levélíró a felesége ügyében kéri a nagyasszony közbenjárását, attól tart, az anyós visszaveszi tőle. Csak néhány sorát idézzük.

„[…] soha ifjúságomtúl fogva ennél keservesebb életem nem volt, mint most […], azt sem tudom, ha vagyon-e feleségem vagy nincsen. […] az feleségemnek is hét levelet köldöttem, kegyelmes asszonyom, negyedik holnaptúl fogva csak egy izenetit, sem írását nem láttam. Mit mondhatok? Immár egyszer az kása megégette az számot, immár az tarhóját⁴⁰ is fúhatom. Nekem Nagyságod kegyelmesen megbocsásson, bizony félek, hogy azon ártalmas ördögnek szele fuallott közinkben, az mely az másik jámbor feleségemet megveszté, kitől az élő Isten oltalmazzon bennönket. Eddig izent volna, vagy írt volna, ha gondja volt volna reám, ha el nem lopták volna szívét az majtisi⁴¹ prókátorok. Kérem Nagyságodat mint kegyelmes asszonyomat, vigyáztasson reájok, mert az anyja igen bosszús asszony, és értékes is, bizony félek, hogy elviszi. Szintén Fejírváron is belől való és értékes asszony, és így leszen dolgom, mint Argirusnak az töndér királyval, de énnekem immár nehéz fekete városban bújdosnom érette és utána, hogy ismég az nagy búsulásra jussak, bátor az élő Isten egy óráig se éltessen. Nagyságod kegyelmességét várom, mindenekben legyen segítségvel nékiek Nagyságod, ha ott vannak.

Jánky Borbély Estván”⁴²

A sokat tapasztalt férfiú (egy felesége a mondottak szerint már elhagyta) igazi problémája azonban az utóiratból derül ki: a feleség megesküdött az anyjának, hogy soha meg nem házasodik, aztán, anyja akarata ellenére, annak haragját magára vonva, mégis feleségül ment hősünkhöz.

Borbély István így panaszkodik az anyósra: „hogy holtig vele nem lakott, mind ellentartó volt társaságunkban, ezekért félek tőlök. Hogy eljövék is, azt mondá, soha bizony az én pusztámot éhen nem őrizi. Nem tehetek rúla, most kell az én szolgálatom az én szegény nyavalyás kegyelmes uramnak,⁴³ soh’ illendőbb és szökségesb nem volt vele létem, de az édes társom hamar kezdé s hamar uná. Én, kegyelmes asszonyom, hozzá való hőségemért ha igazságomat meg nem tartottam, bátor az Istennek kegyelme rajtam ne legyen.

Adassék az tekéntetes és Nagyságos Bribery Melyt Péternek szerelmes házastársának, Szokoly Örzsébet asszonynak, nekem kegyelmes asszonyomnak.”⁴⁴

A magát Árgirus helyébe képzelő Borbély Istvánnak nehéz a fekete városban bújdosni – a bánatos pokoljárásra történő utaláson kívül, lehet hogy akaratlan, de szójáték Fejérvár nevével! –, érette és utána, ráadásul sok értelme sem lenne, hiszen ismég az nagy búsulásra jutna, ehelyett sokkal célszerűbb Szokoly Erzsébet tekintélyére hagyatkozni. A nagyasszonynak, ha a szívek felett vélhetőleg nincs is hatalma, de annál inkább van a társadalmi normák betartatásában, s ki tudja, milyen arkánumot ismert, hogy többen is hagyatkoztak szerelmi baj-elhárító intim bölcsességére. A lényeg, hogy az asszony maradjon, nem úgy, mint az a másik, az első.

Számos levéllel lehetne még bizonyítani, hogy ebben a familiáris-patriarchálismatriarchális világban a világi felsőbbség a legintimebb családi kérdésekbe is hivatott volt beavatkozni. Pál deákné például így kér segítséget Várdai Katától:

„[…] Pál deák énvelem miképpen s mi módon lakott, mely fertelmes undok szitkokkal és vereségekkel engemet illetett, melyet nemhogy keresztény embernek hűtös társának kellett volna cselekedni, de még szolgájával is nem kellett volna azt cselekedni, mert az Isten törvénye és paranczolattja nem arra inti és tanítja az jámbor istenfélő keresztény férfiat, hogy az ő hütös jámbor feleségével cselekedje ezt, mit őkegyelme Pál deák uram én rajtam sok időtül fogván cselekedett és mostan is naponkint cselekedik. Mert ennek előtte is sokszor engemet házátul elűzött, de az magam böcsöletéért nem cselekettem, el nem mentem, mert volt intesem őkegyelmitől, az én böcsöletes uramtul, az praedikátortul. De ha Nagyságod jure tekintve mellettem nem lészen, mi mostan az elűzött undok fertelmes szitkokkal illetvin, mely undok fertelmes szitkot az Nagyságod tekintetes szemei elejben megírattatnom is szígyellem, immár el kell búdosnom, mert előzött házából. Hanem az Istenért is kérem Nagyságodot, hogy Nagyságod tal(ál]ion [?] jó módot az én közöttem való háborúságnak és őkegyelme között való háborúságnak lecsendesétésében, kit teljes életemben, míg koporsómban beszállok, mind Isten előtt való könyörgésemben, s mind ez világj életemben szolgálhassak és köszönhessek meg Nagyságodnak.

Annak felette én soha Nagyságodnak soha az én ínségemet és nyavalyámot Nagyságodnak meg nem tudnam írni, és elöl sem tudnam beszéllenem, az melyeket én minden óránként és naponkint szenvedek, Nagyságodot annak előlszámlálásával nem akarom terhelnem. […]”⁴⁵

 

„Nagyságod találjon jó módot” a pokollá vált házasság megmentésében: a fensőbbség feltétlen hatalmában való naiv hitben⁴⁶ él Pál deák asszonya, aki egyébként férje hivatásához méltóan szépen fogalmaz (ha ugyan ő, s nem a deák), bár írni nem tud. Pál deák további sorsáról és felesége ridegen tartásának vélhető okáról Hidvégi Istvánné Iklódi Kata világosít fel minket, ugyancsak Melith Péterné Szokoly Erzsébetnek, Szatmár várából, 1637. június 13-án írt levelében.

Miután beszámol bizonyos cipellők elküldésének és kifizetésének bonyodalmairól, rátér a lényegre: Szokoly Erzsébet és leányai segítségét kéri, hogy szóljanak az úrnál (Melith Györgynél) „az szegény ügyefogyott és gyámoltalan rab asszony mellett, úgymint Érszek Istvánné mellett”, és a vele együtt megfogatott Pál deák nevű ifjú legény mellett. Az urától megfogatott Érszek Istvánné „immár az ő Istenét követte és követi, szánja-bánja vétkét. […] szánja és bánja, siratja is az hitván cselekedetit.”⁴⁷ Pál deáknak annyi.

VI. levél

A szereleménekről, mondottuk már, vannak ugyan feljegyzések, de kivétel nélkül mint bűnös, tiltott dolog említtetik, katolikus gyónótükrökben és protestáns kánonokban,⁴⁸ házasságtörési perekben stb. Alaghy Ferenc Várdai Katának, Pácinból, 1600. május 1-jén kelt levelében alapvetőn más a kontextus. A levél egyéb szempontból is tartalmaz fontos információkat, például világos belőle, hogy Nyáry Pál lakodalma Várdai Katával 1600. május elseje (a levél kelte) után volt, tehát tévesek mindazok a következtetések, többek közt a mienk is,⁴⁹ amely Benda Kálmán adatára⁵⁰ támaszkodva 1599 novemberére tette az esküvőt. Világos az is, hogy Telegdi Zsigmondka még él, amelynek például Telegdi Kata verses levélenek datálása, sőt talán a címzett azonosítása szempontjából is van jelentősége.

„…hazajöttömben, aznap, mikor kegyelmedektül el válám”, írja Alaghy, találkozott „Paczoth urammal a Nagytárkányi mezőn, paripákon jött volt ki, ott megállata az útban, és nagy sokáig beszílle velem, annakutána nem hagya békét, hanem ebédre házához híva és viszzatéríte, ott még az ebéd kíszüle, sokat beszéllett nékem, az kegyelmed dolgát is igen kérdezte, azt is, kik lesznek ott a lakodalomban, én mindeneket megmondtam neki, ennékem azt mondta, hogy ő el nem jű a menyegzőben, mert igen beteges, vagyon két heti, hogy mind feleségestül feküdt.”

Az nyilvánvaló, hogy itt Várdai Kata és Nyári Pál menyegzőjéről van szó. Paczoth uram pedig nem más, mint Balassi Bálint sógora, Balassi Anna⁵¹ második férje, Paczoth Ferenc. A levél a továbbiakban leírja, hogyan lehetne egy udvarias meghívó levéllel Paczothot mégis rávenni arra, hogy elmenjen az esküvőre, ami mindenkinek hasznos lenne. „Ez nekem tetszenék, ha kegyelmednek jó akaratja vóna, mert látom én azért, hogy jó szívvel vagyon, csak hogy még várja azt, hogy becsületet tegyenek neki, az ő szokása szerint” – zárja a levél ezen részét Alaghy. Majd, s számunkra ez a fontos, így folytatja:

„Az kis öcsém, Telegdi Zsigmond, nem tudtam, hogy megházasodott, de Paczot uram azt mondá, hogy neki adta az ő kisleányát, az kisleány is azt mondja, hogy hozzáment, és igen szereti, énnekem kezét is beadta az kis leány, csókot is küldött neki, ugyan az asztalnál lítünkben. Azért ő se fusson, a jó öcsém tűle, mert a leány szép, sok jószága, sok pénze lészen, nem tudtam akkor meg is gondolni, mikor azután szerelemíneket mondott vala, de nem hiába mondhatja vót, mert én hiszem, akkor is az az szép leány jutott vót eszében.”⁵²

E részlet értelmezéséhez tudni kell, hogy ekkor Telegdy Zsigmond talán ha 7 éves lehet, Paczoth Juditka olyan 3 körül.⁵³ Tehát nyilvánvalóan a felnőttek tréfájáról van szó, s bár a mondat kissé zavaros, arról, hogy a kisgyermek Thelegdy Zsiga – nyilván akkor, amikor pár nappal ezelőtt Alaghy még Várdai Katáéknál vendégeskedett – a felnőttek előtt szereleméneket adott elő, s Alaghy akkor még – úgymond – nem tudta, hogy a gyermekcse nem egyszerűen színészi produkciót nyújt, hanem „akkor is az az szép leány jutott vót eszében”.

Ebből az aprócska adatból az bizonyosan következik, hogy adott társadalmi körökben a szerelemének-mondás úgy tartozott hozzá az udvari jó módhoz, miképpen azt, mondjuk, Balassi Bálint is vallotta. S oly elterjedt volt, s az udvarlási kánon oly természetes – vagy kötelező? – elemének tartották, hogy még a gyermekcsék is azt énekelték. A szellemes, illő élet része, játék is, minden, csak nem elítélendő.

VII–IX. levél
A jezsuiták és a szerelem

Látszólag a szerelem, szerelmi levelezés témájában a jezsuitáknál nem sok keresnivalója lehet a kutatónak. Ám ez a látszat – is – csal.

Az első adatról – ismertetendő levélről tulajdonképpen az a valószínű, hogy tréfa. Írója Helmeczi Anna, címzettje Melith Péterné Szokoly Erzsébet, é. n.,⁵⁴ h. n. A bevezető formulák után ezt olvashatjuk: „Mostan mind szent dolgokban forgolódom, mivel Petheő⁵⁵ Mihályné anyámot, és Hetteiné leányomot férnek szerzém, de mindazonáltal magamról sem feledkezem el, az Petheő jezsuitával igen nagy szerelemben estem, legfőképpen az szép piros ajakával, immár énnekem nem kell ezvilági, hanem csak másvilági.

Az két kisasszonnak ajánlom szolgálatomot, és az két leányasszonnak is. Nagyságod énnekem küldjön valami szép görögdinnyét, mivel igen szereti az édes Petheő jezsuitám.

Nagyságodnak szolgál
Helmeczi Anna mpria”⁵⁶

Figyelemre méltó ez a könnyed hang, főleg akkor, ha tudjuk, a gersei Pethő család mindig a katolikus oldalt szolgálta. A szép, piros ajakú, dinnyekedvelő jezsuitára nem sikerült ráakadnunk az egyébként elég jól beazonosítható Petheő családfán. Talán csak fikció ő. Vagy nem. Erre vonatkozhat Helmeczi Istvánnak, Helmeczi Anna bátyjának ugyancsak Melith Péterné Szokoly Erzsébethez, ma, szerdán, Szentmártonyban, A. D. 1636-ban írt levele,⁵⁷ melyben egy Szokoly Erzsébet és Helmeczi húga közötti konfliktusról számol be. Ebben az ügyben hívatta őt Szokoly Erzsébet. Ő azonban nem tudott elmenni. A „nyomorult állapotú” lány, aki nem gyermek már, elment ugyan Szokolynétól, de „ha Nagyságod minden nemű rajta tött gyalázattul megszűnik, s nem gyalázza másoknak rossz ítéletek szerint, de sőt mindenben hírét, nevét, tisztességét oltalmazza, oltalmaztatja másokkal is, mivel ű is nem gyermek, hanem Nagyságodnak igaz híve, szolgáló leánya volt még eddig, s ez után is az akar lenni, ha Nagyságod arra köti magát, hazamegyen.” Csak az a kérése, hogy mind „Nagyságtok jó hire neve, tisztessége, s mind az övé maradjon helyben.”⁵⁸

A dolgot tovább bonyolítja Szakolczay György levele (Melith Péterné Szokolay Erzsébetnek, Szakolca, 1636. november 19.), amelynek egy részletét idézzük:

„Azmellett azt hallom, hogy Helmecy Annók Aszony még férhez nem ment, csuda dolog, talám úgy akar megaggni, vénségében, ki szeretni fog, kit vár, hogy férhez nem megyen, a vén lotyó.⁵⁹ Avagy talám senki nem szereti őkegyelmét, netalántám engemet vár, én reám ne várjon, mert én megházasodtam, abban megcsal a reménsíg; ezt, Nagos Assszonyom, tréfaképpen írom, Nagod megbocsásson, azonképpen őkegyelme is megbocsásson, mert tudom azt, hogy ő kglme udvari asszony, és meg nem haragszik érette. Sőt ajánlom ő kglmének szolgálatomat.”

Aztán újabb fordulat: a levél végén bevallja, hogy mennyit szenved, passió az ő házassága, amiről fentebb oly megelégedve nyilatkozott, és saját magát kínálja fel Annókának.

Összegezzük: Helmeczy Anna udvari asszony, aki érti a tréfát, s nem sértődik meg, ha viccesen vén lotyónak titulálják. Nem ismerjük a pontos kontextust, a történteket, ehhez az idézett három Helmeczy Annókát jellemző levél kevés. Azonban ismét az általában érvényes erkölcsi-illendőségi normák átlépését, a kivételes (ha tetszik az udvari) létezését bizonyítja, hogy egyes körökben lehetett csókos ajakú jezsuitával, aggleánynak maradt vén lotyóval stb. viccelődni.

Egy másik jezsuitákkal kapcsolatos ügy⁶⁰ azonban már bizonyosan nagyon komolyan veendő. Közismert, hogy Pázmány Péter az 1610-es évek elején gyakorta felkereste az egyesek szemében nem a legjobb hírnévnek örvendő özvegy Balassa Menyhértné Bakith Margitot, akit gyermekeivel együtt katolikus hitre térített. Bakith Margitról annyit, hogy Forgách Mária így ír róla férjének, Révay Péternek 1610-ben: „a híres gonosz malackai asszonyállatot [ez Bakith Margit] ugyan tisztává akarják tenni, ám lássák. Én édes szerelmes uram […] kegyelmed maga jó lelkiismeretit meg ne terhelje a gonosz híres asszonyállat miatt, ne adjon Kegyelmed semmi levelet neki.” Bakith Margit – mint már említettük – Forgách Zsuzsannának (Forgách Mária testvérének) jó barátnője, a Zsuzsannát „elcsábító” Bakith Péter húga. Lábra kaptak olyan híresztelések, hogy a leendő érsek Detrekő várában solus sine socio tartózkodott a hölggyel. A Pázmánnyal ellenséges jezsuiták, többek közt Permai Jánosnak, Balassáné sikertelen kérőjének a mesterkedésére, vádat koholtak, ennek hatására Pázmány 1614 tavaszára valóságos lelki beteg lett. Amikor pedig Forgách Ferenc érsek halála után felmerült Pázmány érseki kinevezése, s ez a jezsuitáknak egyáltalán nem tetszett, újra elővették a nőügyet.

A Szentszékhez egy szabályos feljelentés érkezik, 1615. február 10-i keltezéssel, szerzője egy ismeretlen jezsuita, aki a fikció szerint egy másik jezsuitához intézi levelét, hogy megakadályozza az erre méltatlan Pázmány kinevezését az érseki székbe. A feljelentő azt állítja magáról, hogy a bécsi jezsuita kollégium tagja, s maga is elkísérte néha Pázmányt Detrekőre, ahol tanúja volt a bizalmas viszonynak. Írásának hiteléül mellékeli Pázmány három szerelmes levelét, amelyet Balassánéhoz írt, s amelyet magyarból latinra fordított. Számunkra most nem a Pázmány-életrajz, hanem ez a három szerelmes levél az érdekes, amelyek mindegyike nyilván hamisított, bizonyosan nem Pázmány írta őket.⁶¹

Rendelkezésünkre áll tehát három olyan szöveg, amely a 17. század eleji magyar szerelmeslevél-írást modellezi, rendelkezésünkre áll az a forrás, hogy a korban magyarul (a fikció szerinti címzett nem tudott latinul) hogyan illett-kellett szerelmes levelet írni. Ehhez képest teljesen mindegy, hogy ki írta ezeket a leveleket, hogy mi közük van Pázmányhoz, hogy úgymond hamisítványok stb. Éppen az a tény, hogy fikciók, hamisítványok, teszik olyannyira értékessé e szövegeket: hiszen magát a mintát tárják fel, azt, amit a konkrét szerző konkrét címzetthez írva is követhetett, de a konkrét címzett bizonyosan megsemmisített.

A fenti gondolatmenetet azonban a levelek csak részben igazolják: a hamisító mindenekelőtt Pázmány bűnösségét, s bizonyos tények leírásával levele hitelességét akarja igazolni. Egyértelműen ilyen az első levél,⁶² ám ebből sem hiányoznak az „édességes galambom, leányom! […]; Ezért bizonyos lehetsz, elértük, amire leginkább vágyakoztunk!” fordulatok.

A második már inkább tartalmaz szerelmeslevél-vonatkozásokat, ezt – magyarra fordítva (azaz, állítólag, visszafordítva) – idézzük is:

„Ó, megbecsülhetetlen, igaz szeretőm, legdrágább lelkecském, N. N.! Ó, legkedvesebb társam, lelkecském, anyám, miként tudnék neked hálát adni, hogy ne válaszolnék a te, irántam való nagy aggodalmadra? Jaj, legkedvesebb leányom, későre jár már, nem tudok sokat írni. Titkosírással írt soraidat és a másik N.-éit sem tudtam elolvasni, mert elszalasztanám a postát. Annyit röviden tudtodra akartam adni, Keretzwi [Kereszturi?] annak rendje-módja szerint megérkezett hozzám. Tudod, legkedvesebb galambom, a szerelemnek nem lehet parancsolni. Leveledet azonban tényleg úgy küldhetted volna, amint rövidesen fogod, lányom; add postára, leányom, és latinul nekem címezzed. Én, leányom, hetenként fogok írni. Isten veled, én legszeretőbb lelkem! Igaz társad, P. P.”⁶³

Ami kiderül: a szeretett nő egyszerre minden: a férfi társa, lelke, anyja, leánya. A levelek pedig titkosírással írandók. És hát: a szerelemnek nem lehet parancsolni (frustra amori legem poni), ahol a legem poni jogi szakkifejezés, leggyakrabban a contractus contrahentibus legem ponit kifejezésben használatos, azaz a szerződés törvényt szab a szerződő felek között. Ez a megfigyelés csak megerősíti azt az eddig is ismert tényt, hogy a jogi (elsősorban a szerződéssel, fogadással kapcsolatos) műnyelv bekerül a szerelem nyelvébe.

A harmadik levél, amelyből csak néhány sort idézünk, ügyesen rajzolja meg a politikai életben megfáradt Pázmány képét:

„Szívecském!

Bocsásd meg, hogy futtában fogok írni, ugyanis ma sok a dolgom, s későn kezdtem a levélírásba. Legkedvesebb társam, lelkecském, édességes galambom, hát hogy vagy? Lábaiddal mi a helyzet? Fáj-e a fejed? Írd meg igazán! Egyébiránt, lányom, magam a lehető legjobban vagyok, ha nem számítom, mennyire elegem van a rengeteg, urakhoz való futkározás fáradalmaiból. Bár adna Isten egyszer már nyugodalmat, s hogy lehetnék a közeledben, leányom! Mert amíg te messze távol vagy tőlem, mindenem nyomorúságos állapotban van. Jaj, én legédesebb egyetlenem! Irántad való igaz szerelmem miatt fáradozz jó egészségedért, és a valóságnak megfelelően tájékoztass engem mindenről. Isten veled, én legkedvesebbem! Igaz híved: P. P.”⁶⁴

Mint már mondottuk, egészen bizonyos, hogy nem Pázmánytól származnak az ismertetett levelek, de az is egészen bizonyos, hogy Pázmány – mint egyéb adatok bizonyítják – igen közeli kapcsolatot ápolt Bakith Margittal.

Ha Pázmány maga nem írt is szerelmes levelet, Keresztyéni imádságos könyvének 1689-ben megjelent, kilencedik kiadása tartalmaz egy sajátos udvarló iratot.⁶⁵ Az aláírás szerint a könyvnyomtató az, aki Rákóczi Juliannának ajánlja a könyvet, s nem akárhogyan. Az ajánlás sajátos szerelmes levél vagy inkább feleségkérő irat. Szerzője Kecskeméti János jezsuita, aki – mint Köpeczi Béla írja – 1633-ban Kecskeméten született, 1659-ben Nagyszombatban lépett a jezsuita rendbe, felsőfokú tanulmányait Kassán végezte, itt volt hitszónok, majd ugyanezt a funkciót Győrben, Kőszegen, Nagyszombatban is betöltötte. Egy ideig Nagyszombatban volt kollégiumi igazgató, majd 14 éven keresztül a bécsi Pazmaneumot vezette. Köpeczi részletesen elemzi a szöveget és a sajátos szituációt, ehhez nincs mit hozzátennünk, azon túl, hogy rögzítjük a tényt: a 17. század végére elfogadottá (ha nem is megszokottá) vált, hogy egy fogadalmat tett jezsuita nyilvánosan, nyomtatásban kérje meg egy főrangú hölgy kezét – természetesen nem magának, hanem Batthyány Ádámnak, Batthyány Kristóf fiának.

Kecskeméti érvrendszerének egyik legérdekesebb vonása, hogy Rákóczi Julianna csak magyarhoz – mint Batthyány – mehet illően hozzá, miközben Kollonichnak és a császár gyóntatójának, páter Müllernek az egyetértését is meg akarja nyerni a házassághoz. A legkomolyabb kérő, Ferdinand Gobert Aspremont-Reckheim gróf, császári tábornok ellen, aki ebben az időben a felső-magyarországi főparancsnok, Kecskeméti éppen „idegenségével” érvel. A madár-metaforikára épülő, már-már idegesítően cikornyás levél, úgy látszik Rákóczi Juliannára sem tett megfelelő hatást, mert a főparancsnok grófot választotta hitvesül.

X. Halál leánya(i)

A végül is kivégzett Tolvaj⁶⁶ Borbála nevezi így önnönmagát. Lefejezése előtt pár nappal írt Instantiája, utolsó írása, idézésre méltó:

„Tekintetes nemes törvényszék, nékem ezelőtt nagy jó uraim, s most is kegyes bíráim!

Már egykor nagyságtok, kegyelmetek atyai kegyes gratiája által életemet tekintetes, nemzetes és vitézlő Krucsay János édes férjemtűl s uramtúl megnyervén és (úgy lehet mondandandni) halottombúl feltámadván, de újobban előbeni jó Istenem és világi törvényekkel ellenkező undok vétkeimben esvén, nem is merészelnék (mivel érdemetes sem vagyok,) halálnak leánya, nagyságtok kigyelmetek eleibe vadságombúl írott és bő könyveimmel áztatott instantiám által burulnom, ha nem tudnám, hogy ez az árnyékvilágnak mulandó és minden szempillantásban változandó voltát Nagyságtok kigyelmetek is jól tudja, s naponként tapasztalja. Irtózom ugyan, mert Isten és világ ellen vétettem, és előbbeni kegyelmességét megvetvén, tékozló voltam, mindazáltal, minthogy az emberi gyarlóságnak mindeniknél köz mostoha sorsában nagyságotok, kegyelmetek, kik hasonló gyarlóság alá vetettek,⁶⁷ elfoghatatlan atyai kegyelmességét még egyszer, térden állva, leboruló orcával ohajtom, s mivel tudom, hogy az zörgetőnek nyittatik meg, folyamodom minden igyefogyott gyámoltalanokon természet szerint könyörülni. Holott lábaihoz méltóztassék emlétett éltig való férjemet, márpedig életemmel szabadon bánó, nagy jó uramot, tekintetes, nemzetes és vitézlő Krucsay János uramot kérni és hathatós interpositiójával avégre disponálni, hogy még egyszer kegyelmében venni, s halálom helett életemet, bárcsak jószágán kívül is oly formán megadni, hogy jószágán kívül is in statu divortii még Istenemnek természet szerint való halálomat tetszenék elhozni, életemet lehetne folytatnom, mely atyai irgalmasságát midőn méltóztatnék nagyságtok, kegyelmetek hozzám mutatni, mentül inkább én érdemetlen vagyok, annál nagyobb kegyesség volna érdemetlen szolgálójához és ha Istenemnek s említett előtteni férjem uramnak tovább való életem tetszenék, szolgálói engedelmességgel meghálálnom, és hogy nagyságtokat, kigyelmeteket egyen-egyen [= egyenként] a mindeneken szabadon uralkodó Úristen minden vádolásokrúl megőrízze, szüntelen imádkoznom el nem mulatnám, várván csak kevés órákig tartó életem fottáig kegyelmes irgalmaságát.

Nagyságtoknak, kigyelmeteknek
Ezelőtt engedelmes szolgálója, mármost pedig halálnak leánya,
Tolvaj Borbála ezelőtt tekintetes, nemzetes és vitézlő Krucsay János házastársa”⁶⁸

Nem csak Tolvaj Borbála rettegett a haláltól. A vétkes asszonyok, legalábbis polgári, kisés középnemesi környezetben nagyon pontosan tisztában voltak a lehetséges büntetéssel.

Csak néhány kiragadott példa:

1634. 03. 28.

A katonák közt lakó Szabó Péternéről vallják: „Szabó Péterné mondá: »Istenem, az kitől mindéltig féltem, most esém bele!« Ismét mondá Szőcs Jánosnak: »Jó János uram, ha énnekem fejemet veszik, az szegény gyermekeknek adj egyszer-másszor egy-egy pénzt vagy kenyeret«”.

1639.

Csizmadia Erzsébetről vallja Moga Györgyné, Erzsébet asszony: „Azt tudom, azt mondá, mikor odajött hozzám innya, hogy »énnekem el kell mennem, mert immár tudja az én dolgomat huszonöt ember – az mikor fejemet veszik is, az elemben tartom az kis leánkámot, hogy annak is üssék el az fejét«”.

1640. 01. 17

„Hallottam Asztalos Mártontul magátul azt, hogy szidta a feleségét azzal, hogy megládd, esseznek⁶⁹ az leánya, hogy rövid nap az seggedhez tétetem az fejedet.”⁷⁰

És így tovább. Más volt a helyzet vagy legalábbis a koreográfia főúri és egyes nemesi körökben. A főurak-urak nem vacakoltak holmi városi, vármegyei perekkel, maguk ítéltek. Sárkány Jánosnak, a Kanizsa elleni végek alkapitányának, egerszegi parancsnoknak is azért kellett március végén Zrínyi Péterhez menekülnie, mert ő sem a peres utat választotta, hanem megölte feleségét, Törős Katalint. Igaz, 14 évig tűrte, hogy az Batthyány Kristófnak, a főkapitánynak legyen „rimája”.⁷¹

Ritka az olyan józan (bár, persze, más ügyében józan) hang, mint Illyésházi Istváné, aki az otthagyott férjet, Révay Ferencet így inti: „Énnékem úgy tetszik, hogy Kdért jobb, hogy az asszony bűnössé tette magát, hogynem mint Kd megölette volna. Eléggé megölte ő maga magát, és meghalna, ha halhatna. Efféle dolgot mennél inkább forgatják, annál gonoszabb.” […] „Nagyobb az sokkal is az halálnál, de mindezeken fölül az Istennek haragja fejökön leszen és megbünteti őket, úgy hogy más embernek is példák lehetnek. Kd azért csendes és békességes elmével tűrje ezeket. Várjon Istentől s az időtől, igaz bíró az Úristen s igazat teszen Kdnek”. (Trencsén, 1607. april 9.) Tizenegy nap múlva ismét így ír Révay Ferencnek: „Az én tetszésem szerint mondom Kdnek, ha megölhetném is az asszonyt, meg nem ölném, hanem mindaddig, amíg élne az sok jámbor között, hadd pironkodnék egész életében, ő maga megveri eléggé magát, rövid időn meglátja Kd, mind a kettő oda lesz. Nem ártott, sőt jól esett, hogy Kd bizonyságot szedetett, de az Szentszéken én azt soha nem keresném, ha Kdnek volnék, hanem várakoznám az gyűlésig.” (Trencsén 1607. április 21.)⁷²

A szerelmes levelek, továbbá a szerelemről, megcsalásról, féltékenységről, a szexualitásról, az eltévelyedettek büntetéséről szóló misszilisek és egyéb vonatkozó iratok ismertetését – a keretek megszabta korlát miatt – be kell fejeznünk. A tervszerű vizsgálatot azonban éppenhogy nem befejezni, hanem folytatni szeretnénk.

 

Bibliográfia

Bahtyin 1976

Bahtyin, Mihail: A szó a költészetben és a prózában. In: Uő: A szó esztétikája. Budapest, 1976, Gondolat, 173–216.

Benda 1975

Benda Kálmán: Nyáry Pál és Várday Kata levelezése 1600–1607. Szerk. Makay László. Debrecen, 1975, Kisvárdai Városi Tanács (A Kisvárdai Múzeum Kiadványai.)

Bene–Hausner 1997

Zrínyi Miklós válogatott levelei. S. a. r. Bene Sándor–Hausner Gábor. Budapest, 1997, Balassi.

Bódi 2004

Bódi Katalin: A rejtőzködő hagyomány: a heroida jelentései a magyar irodalomban a XVIII. század második felében. In: Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar irodalmából. Szerk. Bitskey I.‒Imre L. Debrecen, 2004, Debreceni Egyetem, 63‒87. (Studia Litteraria, Tomus XLII.) Internet: dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/99501/studia042.pdf (2016. 12. 20.)

Boursault–Bray 1987

Boursault, Edme–Bray, Bernard: Treize lettres amoureuses d’une dame à un cavalier. Paris, 1987, Desjonquères.

Bray 1967

Bray, Bernard: L’ art de la lettre amoureuse des manuels aux romans (1550– 1700). La Haye, 1967, Mouton.

Bray–Strosetzki 1995

Bray, Bernard–Strosetzki, Christoph: Art de la lettre, art de la conversation à l’époque classique en France. Paris, 1995, Klincksieck.

Day 1586

Day, Angel: The English Secretary. London, 1586.

Deák 1885

Deák Farkas: Forgách Zsuzsanna 1582–1632. Budapest, 1885, Franklin Társulat. (Magyar Történeti Életrajzok.)

Dällenbach 1996

Dällenbach, Lucien: Intertextus és autotextus. Helikon, 2. 1996. 51–66.

Dörrie 1968

Dörrie, Heinrich: Der heroische Brief. Bestandsaufnahme, Geschichte, Kritik einer humanistisch-barocken Literaturgattung. Berlin, 1968, De Gruyter. 211

Eckhardt 1944

Két vitéz nemesúr. Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről. Közzéteszi Eckhardt Sándor. Budapest, 1944, Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézete.

Eckhardt 1949

Eckhardt Sándor: Egy régi magyar szerelmes levél. Magyar Nyelv, XLV. 1949. 207–209.

Engel 1992

Engel Pál: Salgai Miklós. Levéltári Közlemények, 63. 1992. 15–26.

Éri 1958

Éri István: A kisvárdai vár reneszánsz faragványtöredékei. A Jósa András Múzeum Évkönyve, 1. 1958. 129‒142.

Fleming 1576

Fleming, Abraham: A Panoply of Epistles. London, 1576.

Fulwood 1568

Fulwood, William: The Enemy of Idleness. London, 1568.

Gyulai 2006

Gyulai Éva: Nagytárkány birtokosai és adózói a 16–17. században [Vlastníci a daňvnici Veľkich Trakán v 16.–17. storiči]. In: Nagytárkány. I. (Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához.) Szerk. Viga Gyula. Somorja–Komárom, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ, 77. (Lokális és regionális monográfiák.)

Jankovics–Kőszeghy 2009

Jankovics József–Kőszeghy Péter: Telegdy Kata? verses? levele? In: Erdély reneszánsza. I. Szerk. Gábor Csilla–Luffy Katalin–Sipos Gábor. Kolozsvár, 2009, Erdélyi Múzeum Egyesület, 118–140.

Jankovics–Kőszeghy 2016

Jankovics József–Kőszeghy Péter: Kisvárdai viszonyok – Telegdi Kata verses levele. In: MONOKgraphia. Tanulmányok Monok István 60. születésnapjára. Szerk. Nyerges Judit–Verók Attila–Zvara Edina. Budapest, 2016, 305–336.

Knox 1558

Knox, John, First Blast of the Trumpet against Monstrous Regiment of Women. 1558.

Koncz 1900

Koncz József: I. Rákóczi György naplója. Erdélyi Múzeum, 1900. 524–528. Internet: epa.oszk.hu/00900/00979/00127/pdf/EM-1900_17_09_524-528.pdf (2016. 12. 12.)

Köpeczi 1982

Köpeczi Béla: Pázmány Imádságos Könyve mint udvarlás tárgya. Magyar Könyvszemle, 98. 1982. 1‒8.

Kőszeghy 1996

Czobor Mihály [?]: Theaganés és Chariclia. S. a. r. Kőszeghy Péter. Budapest, 1996, Akadémiai–Balassi. (RMKT 16/10.)

Kőszeghy 2013

Kőszeghy Péter: Krucsai János, a halál leánya és a „Rettenetes utolsó szempillantás”. In: Kuruc(kodó) irodalom. Tanulmányok a kuruc kor irodalmáról és az irodalmi kurucokról. Szerk. Mercs István. Nyíregyháza, 2013, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 50–80.

Kőszeghy–Horváth 1987–1988

Kőszeghy Péter: Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Irodalomtörténeti Közlemények, 91–92/3. 1987–1988. 310–338, (recenzió).

Kristeva 1968

Kristeva, Julia: Bahtyin: A szó, a párbeszéd és a regény. Helikon, 14/1. 1968. 115‒125.

Kristeva 1994

Kristeva, Julia: A szeretet eretnetikája [Hérétique de l’amour]. Helikon, 40/4. 1994. 491–509.

Kristeva 1996

Kristeva, Julia: A szövegstrukturálás problémái. Helikon, 42/1–2, 1996. 14‒22.

Labádi 2004

Labádi Gergely: „…Ez a’ Theoria helyes Theoriája e…” Episztolaelmélet 1800–1830. Irodalomtörténeti Közlemények, 108/5–6. 2004. 584‒619.

Lampérth 1923

Lampérth Géza: Régi magyar levelesláda. Budapest, 1923, Pantheon Irodalmi Intézet.

Lukács–Szabó 1987

Pázmány Péter emlékezete. Szerk. Lukács László SJ–Szabó Ferenc SJ. Róma, 1987, Detti.

Magyar Életrajzi Lexikon

Magyar Életrajzi Lexikon. I. Budapest, 1967, Akadémiai.

Molnár 1939

Molnár József: A Subich Nemzetségből Származó Brebiri Melith Család Vázlatos Története. Hajdúnánás, 1939.

Montrose 1988

Montrose, Louis A.: A reneszánsz mint hivatás: a kultúra poétikája és politikája. Helikon, 34/1–2. 1988. 110–132.

Nagy 1858

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. Budapest, 1858, Beimel-Ráth.

Pauler 1876

Pauler Gyula: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése 1664–1671. Budapest, 1876, MTA.

Riffaterre 1981

Riffaterre, Michael: L’intertexte inconnu. Littérature, 41. 1981. 4‒7.

Szabó 2003

Szenci Molnár Albert Naplója. Közzéteszi Szabó András. Budapest, 2003, Universitas. (Historia Litteraria, 13.)

Szinnyei 1897

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1897, Hornyánszky.

Tóth 2013

Tóth Eszter Zsófia: Az esztergályos, a vasutas, a feleség meg a szeretője. Magánélet és pártfegyelem az 1960-as évek fordulóján. In: Amikor „fellazult tételben fogalmazódott meg a világ” [© BEREMÉNYI Géza és CSEH Tamás] – Magyarország a hatvanas években. Szerk. Ólmosi Zoltán és Szabó Csaba. Budapest, 2013, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára – L’Harmattan, 262–285.

Tusor 2016

Tusor Péter: Pázmány, a jezsuita érsek. Kinevezésének története 1615–1616. (Mikropolitikai tanulmány). Budapest–Róma, 2016, MTA-PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport. (Collectanea Vaticana Hungariae, 13.)

Vígh et alii 1980

Asszonyok és férfiak tüköre. Tanúvallomások a XVII. századból. Szerk. Vígh Károly et alii. Budapest, 1980, Magvető. (Magyar Hírmondó.)

Zolnai 1894

Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894, MTA. Internet: real-eod.mtak.hu/485/1/nyelvemlkeinkk00zolnuoft.pdf (2012. 12. 20)

 

 

 

Így idézd:

Jankovics József és Kőszeghy Péter. „Szeretők és házastársak: Misszilisek a szerelemről (esettanulmányok)”. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Philosophica XXI, 2 (2017): 188–213.

→Eredeti közlés (PDF) Szeretők és házastársak: Misszilisek a szerelemről (esettanulmányok)