Gyöngyösi István azon klasszikusaink közé tartozik, akiknek kritikai megítélése rendkívüli szélsőségek között ingadozott az elmúlt századok során. Barokkos képpel szólva hírneve megjárta a mennyet és a poklot is: zengtek róla dicshimnuszt, de említették úgy is, mint költészetünk megrontóját, tévútra terelőjét. Nagy terjedelmű költeményei – az egy Márssal társolkodó Murányi Vénus kivételével, melynek címét azonban a legutóbbi időkig nem írták helyesen, így aligha érthették, mit is jelent – keletkezésükkor nem juthattak sajtóhoz. A Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról írt vers csak a szerző halála után látott nyomdafestéket, a Csalárd Cupido pedig kéziratban maradt. A kortársak többnyire kéziratos másolatokban olvashatták őket. Népszerűségükről beszédesen vall, hogy néha magának a költőnek sem volt már példánya, s nehezen visszaszerzett, „elrongyollott” kézirat alapján kellett sajtó alá rendeznie szövegét. A Murányi Vénus közkedveltségéről mi sem árulkodik jobban, mint az a tény, hogy 1664-es első kiadását (RMK1.1014) annyira „szétolvasták”, hogy ma már mindössze két példány lelhető fel belőle. Második, hírhedtté vált kiadása „Mostan pedig újabb meg-jobbitásával a Verseknek” még a költő életében, 1702-ben jelent meg Kolozsvárott (RMK 1.1652). E kiadás indította el valójában Gyöngyösi és e vers páratlan karrierjét a 18. században, ez szolgált alapul késő 19. századi újrafelfedezéséhez, s ezen edíció vezette tévútra a Göngyösi-filológiát egészen a 20. századig. Eme – jelezzük gyorsan: hamis, még ha jó szándékkal is, de erősen megváltoztatott, nem hiteles – szöveg alapján tartották Gyöngyösi Istvánt magyar Ovidiusnak, a rím és a nyelv, a költői technika és a ritmus egyedülálló mesterének, ugyanakkor azonban kis tehetségű szerkesztőnek. A kézirat és az editio princeps ismerete nélkül e kolozsvári kiadás rontott, torzult szövegét, hamis kompozícióját örökítette tovább az összes későbbi megjelenés (1702–1904), hiszen a szöveggondozók joggal hihették, hogy a „meg-jobbítás” a szerző kezétől származik. E toldott-foldott szöveg nyomán jellemezte Arany Gyöngyösit kitűnő alanyi lírikusként, éles szemű leíróként, tartotta viszont gyenge elbeszélőnek, léha jellemzőnek és ügyetlen komponistának. S ugyanezen, nem Gyöngyösi szájából-tollából eredő szavak, képek, költői lelemények alapján írtak – főként Dugonics András könnyen hozzáférhető kiadásának köszönhetően – a 17. századi költő nyelvállapotáról, stílusáról tanulmányokat egészen századunkig. Sőt, ami még tragikusabb, a jórészt a múlt század utolsó harmadában, e század elején készült szótáraink címszavai közé, példaanyagába is számos olyan, Gyöngyösinek tulajdonított sor, kép és kifejezés került, melyekről költőnk talán nem is hallott, nemhogy használta volna őket! Arról nem is beszélve, hogy az 1702-es kiadás sajtó alá hamisítója milyen egyéb pusztítást végzett! S itt most adjuk át a szót annak a Badics Ferencnek, aki e méltatlan csalást leleplezte, s aki e textológiai krimit megfejtve, a tiszta forráshoz, az első, hiteles, az 1664-es kassai kiadáshoz visszatérve, annak rengeteg sajtóhibáját javítva a 20. századi olvasó elé tárta a „megtisztított” Gyöngyösi szöveget. „…a kolozsvári kiadó az eredeti szöveget annyira megváltoztatta, hogy annak sok szép jelzője, költői kifejezése, érdekes régi szava ment veszendőbe, a szórend megváltoztatása miatt felbomlottak a legerélyesebb inversiók s a sorok hangzatos rhytmusa, a szók fölcserélése s a központozás miatt zavarossá vagy teljesen érthetetlenné váltak egész sorok és versszakok, továbbá hiányzik az 1702-iki kiadásból 46 [48!] olyan versszak, mely az 1664-iki kiadásban megvan, viszont közbetold a kiadó olyan (a III. rész egy helyén nagyon ízléstelen) versszakokat, melyek az első kiadásban nem voltak.”¹
S hogy ki volt, aki ezt a filológiai bűntettet elkövette? Nevét büszkén elrejtette-feltárta a kiadásához írott, Gyöngyösit dicsőítő versezetének versfőibe: Tsétsi Zachariás. A jeles 18. századi filológus, Kovásznai Sándor, aki Ráday Gedeon megbízásából ugyancsak szerette volna a hiteles Gyöngyösi-szöveget előállítani – a Kemény János és Lónyay Anna házassága alkalmából született eposz szövegét hatalmas apparátussal el is készítette, csak halála akadályozta meg annak publikálásában –, „igen sületlen elméjű ember”-nek titulálta e pennaforgatót, kompilátori-versszerzői-kiadói munkássága felett pedig Verseghy Ferenc mondta ki az utókor – jogos – ítéletét: „Valahány szó, melly a kolosvári kiadónak agyvelejéből származik, annyi szentségtörés, annyi méreg-forrasztó kábaság.”²
Mindeme szövegromlás-rontás ellenére a 18. század hozta el a Gyöngyösi-recepció reneszánszát. A Murányi Vénus 1702-es kiadását még öt követte Budán – de van híradás még legalább két, ma ismeretlen nyomtatványról is –, megelőzve a már valóban korának megfelelő tudományos igénnyel fellépő Dugonics Andrásét. Ő 1796-ban adta az elkészült kéziratot Fűskúti Landerer Mihály nyomtatóhoz, aki eredetileg megbízta e feladattal, s akinél Pozsonyban és Pesten meg is jelent a Gyöngyösi Istvánnak Költeményes Maradványi című gyűjteményes munka. E kiadásnak érdeméül ismeri el Badics, hogy a benne napvilágot látott hat mű a későbbi kiadásokhoz több szempontból is forrásul szolgálhatott. Ám a Murányi Vénus ezúttal sem járt jobban, sőt ha lehet, a tudós beavatkozás ellenére, rosszabbul: a szövegekben található temérdek hibát, amelyek miatt Dugonics erősen panaszkodik, maga is szaporította azzal, hogy az általa értelmetlennek tartott helyeket önkényesen, nemegyszer szükségtelenül, anakronisztikusan „megjobbította”.
Bármilyen textológiai minőségű és hitelű Gyöngyösi-kiadványok álltak is az olvasók rendelkezésére a ponyvától az igényesebb szövegig, a sok kiadás, a nagy példányszám és az olvasottság feltétlenül a siker visszfénye volt a 18. században. A műveinek szentelt figyelem nem csupán a nagy nyelvi erővel bíró versíró tehetségnek szólt – Bod Péter szerint „Igen kedves versei annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mása nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban” –, hanem a magyar nyelvű nemzeti irodalom s a regényes történetek iránti érdeklődés felerősödését is jelentette. Számtalan példát idézhetnénk, több 18. századi literátort tanúztathatnánk arról, hogy költői kvalitásai, úttörő vagy éppen hagyományteremtő jellege miatt a magyar költészet csúcsára helyezték őt. Már ekkor élesen szembeállították Zrínyivel: az Adriai tengernek Syrenaia kötetbe, oda, ahol Zrínyi így magyarázza nyelvi programját: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki históriát ir, el-hiszi szómat” – ezt jegyezte a margóra a közel egykorú olvasó: „Ha Gyöngyösi István eszével bírnál, sem mondanád azt!”³ [Kőszeghy Péternek köszönöm, hogy az adatra felhívta a figyelmemet.] A már említett, bizonyára elfogult Kovásznai egyenesen Janus Pannonius mellé helyezi a gömöri prókátort, európai rangúnak tartván költészetét:

Janus Pannonius bír Maró leikével,
Gyöngyösi Homerus bő s szép beszédével,
Ide nem ér sem Frantz, sem Német eszével,
Akármint kérkedjen mindkettő nyelvével.

Ha Gyöngyösi versét más nemzet értené,
téletét jobban Magyarról ejtené,
Ha e nagy szépséget köntös nem rejtené,
Minden nép az égig őtet röpítené.

De mint Magyar, nevét nagy setét borítja,
Nem tanulja nyelvét senki s nem tanítja,
(Miként az aranyat, ha láda szorítja),
Úgy virtussát más nép még nem is gyanítja.⁴

Nemkülönben Gvadányi, aki a Peleskei nótárius elöljáró beszédében egyenesen ezt állítja róla: „…mióta a magyar haza áll, még oly magyar poétát e világra anya nem szült – és talán egyhamar ilyet nem is fog szülni.” A nyelvújítás körüli csetepaték idején azonban már hibáira, gyengéire terelődik a figyelem. Amíg az egyik párt szerint változatlanul Gyöngyösi a „nemzeti jobb versszerzésnek első kezdője s valóságos attya” (Batsányi), addig Kazinczy és a nyelvújítók a barokk költő fogyatékosságait és kártékony szerepét hangsúlyozzák. A Zrínyi–Gyöngyösi párharcból náluk, a korábbi véleményekkel szemben, egyre inkább a Szigeti veszedelem költője kerül ki győztesen. A Gyöngyösi-bírálók hangadója Kazinczy. Elismeri, hogy ügyes verselő, de kritizálja szerkesztési technikáját: „compositioja egy latnyi sincs”, bőbeszédű, terjengős, mint példaképe, Ovidius. 1819-re már odáig jut Gyöngyösi-értékelésében, hogy megvonja tőle az alkotói tehetség, az eredetiség minden főbb ismérvét: „Gyöngyösinek a Múzsa kerek ajkat ada, nem teremtő lelket is, s tudománya kevés volt.” Még a neológus elődöt is megtagadja benne, amikor elvitatja képességét az új szavak létrehozására, mondván: „neki nem volt semmi Philologiai s Metaphysicai ismerete”. Riedl Frigyes hívta fel a figyelmet arra a levélre, melyben Gyöngyösi monoton rímelését tűzi tollhegyre a széphalmi mester: „Murán rotyog, potyog, kotyog, szotyog.”⁵
Napjainkban, amikor épp kezdjük (újra)felfedezni és értékelni Gyöngyösi István retorikai-poétikai ismereteit, azokhoz igazodó szerkesztői-narratológiai elveit és gyakorlatát, nagyon is tudatos nyelvhasználaton alapuló újszerű megoldásait, műfaji érzékenységét – most tűnik föl csak igazán Kazinczy elfogultsága, ítéletének elhamarkodott volta. De tegyük hozzá mentségére: ő is csak az erősen romlott, a Murányi Vénus esetében pedig idegen kéz szabdalta szöveg alapján – emlékezzünk: 48 strófa kimaradt az eredetiből, jónéhány pedig átíratott, s idegen sorok rútították a szövegtestet – alakíthatta ki Gyöngyösi-képét.
Mindenesetre Kazinczy Ferenc elutasító gesztusa a következő fél évszázadra meghatározta a Gyöngyösi-befogadás fő tendenciáját. A romantika hozta új irodalmi ízlés, a nyelvileg és művészi kivitelezésben is erősebb, karakteresebb, modernebb hangnem, édesebb zene, felfokozott érzelmesség iránti igény következtében aztán Gyöngyösire szinte egészen a feledés homálya borult. Kölcsey már egyenest azt állította, hogy a legalább a mitológiában járatos és ovidiusi leíró-ábrázoló tehetséget örökölt Gyöngyösi „sem adott a nemzetnek semmit, ami való poétái nevet érdemelne” – emeli ki ugyancsak Riedl.⁶ A jó szemű irodalomtörténész Toldy Ferencnek és a kongeniális költő Arany Jánosnak kell eljönnie és közbelépnie, hogy a 17. századi elődöt újra az irodalmi érdeklődés középpontja felé közelítve, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben helyére igazítsák az elmozdított Gyöngyösi-képet.
Toldy ugyan egyetemi előadásaival és a Gyöngyösi-életmű jelentős részének újrakiadásával (1864) alig tett többet, mint megisméltelte az első kiadások és Dugonics tévedéseit, mégis fontos munkát végzett Gyöngyösi feltámasztásában. Sajnos, nagy szakmai tekintélye miatt, az általa gondozott, erősen romlott szöveg hagyományozódásában és kanonizálásában tevékenységének súlyos negatív következménye is megmutatkozott.
Az igazi felfedezőnek Arany János bizonyult. Nagy hatású tanulmányában előszámlálta Gyöngyösi valós poétái érdemeit, pontosan kijelölte helyét és szerepét az irodalmi hagyományban.⁷ S ha gyakran idézett, máig ható kijelentésében – „Zrínyi megelőzte korát, de nem hatott rá, Gyöngyösi megtalálta a magáét és előbbrevitte” – tévedett is Zrínyi kárára, aki igenis hatott korára, s abban éppen Gyöngyösire, ez utóbbi megítélésében Arany pontosan látott. Amint azt is helyesen állapította meg, hogy Gyöngyösi István költői erényei, vívmányai, feloldódva a nemzeti hagyományban, megnemesítették azt.
Az életrajzi eseményekre-adatokra koncentráló Gyöngyösy László mellett forradalmi változást a Gyöngyösi-filológiában Badics Ferenc színre lépése hozott – akinek befogadástörténeti áttekintésére az előzőekben is alapvetően támaszkodtunk.⁸ Egyetlen évtized (1904–1914) alatt, majd azt követően és szinte egyedül sikerült elérnie népszerű és kritikai kiadások, szövegek és életrajz elkészítése és közlése révén, hogy minden addiginál pontosabb, objektívebb, hitelesebb és teljesebb Gyöngyösi-életmű kerüljön a kutatók és az olvasók kezébe. A Gyöngyösi-filológia azóta sem változtatott lényegesen a szövegeken, az életrajzon és az oeuvre-ön. Azóta is a Badics kialakította szövegeket használja és közli újra a szakirodalom, s az életműből is csupán Az jó vitézeknek tükörét kellett eddig kiemelni, mivel időközben kiderült róla, hogy Palothay Zsigmond 18. századi alkotása.
A Gyöngyösi-recepció folyamatában a Toldy Ferencen, Aranyon, de főleg Beöthy Zsolton és Riedl Frigyesen iskolázott nyugatosok is hallatták hangjukat. Nekik már valóban a Badics által megjobbított szöveg állt rendelkezésükre, így véleményük szilárdabb alapokon nyugszik elődeikénél. Az újító európaiságot a „csökönyösen hagyományosan nemzeti”-vel szembeállító Babits – Kazinczyhoz hasonlatosan – fanyalogva elmarasztalja az „általános ízlést” megjelenítő Gyöngyösit. Még addig bravúrosnak tartott rímtechnikáját sem méltányolja: „E ritmusbeli európaisodás mellett a rím szinte jelentéktelen szerepet játszik Balassa költészetében. Nincsen rá szüksége, s távol van attól, hogy sallangnak használja, mint Rimay, vagy dobverőnek, mint később Gyöngyösi.”⁹ Szerencsésebb találkozása esett Kosztolányival, aki ámulatot érez a Murányi Vénus olvastán. Dicséri frissességét, báját, a verselői-nyelvi tehetséget: még a szerkezeti hiányosságokat is feledteti vele a részletek szépsége, kimunkáltsága.¹⁰ Arany és Badics nyomán haladva Radnóti Miklós is nagyra értékelte Gyöngyösi költészetét.¹¹
Az irodalomtudomány azonban nem pazarolt túl sok energiát Gyöngyösi életművének alaposabb megismerésére és megismertetésére. Horváth János 1924-es véleménye sem a leghízelgőbb. Felemásságot, ellentmondást, duplicitást ró fel a szerzőnek, „mintha”-költészetnek tartja produkcióját. Abban az ízlésbeli jellegben látja népszerűségének okát, amely a barokknak „nem közvetlen, nem tövén-termett, hanem csak beléje oltott sarja, s melyben a tiszta barokktól visszaszorítani megkísértett profán, reneszánsz-hagyományok: az antikizált hőstípus és az erotikum kultusza küzdöttek ki létjogot maguknak”.¹²
A harmincas években Trencsényi Waldapfel Imre szegődik a monográfiaíró Badics mellé társul a Gyöngyösi-kultusz ápolásában, s a barokk költő műveltségében, olvasmányélményei között kimutatja a klasszikus és humanista hagyomány addig ismeretlen elemeit, „gazdag apparátusát”. Elsőként utal arra is, hogy azok a sajátosságok, amelyeket oly gyakran hibául róttak fel Gyöngyösinek, valójában a kor követelményeinek igyekeztek megfelelni.¹³
Gyöngyösinek a magyar irodalom fejlődésében, világiasodásában és polgárosodásában játszott szerepe felismerésével Turóczi-Trostler József hajtott végre érdemleges korrekciót 1946-ban a költő értékelésében. Elmarasztalja Kazinczyt, aki nem ébredt rá, hogy saját „esztétikai világképe és az irodalom elvilágiasodásának ügye mivel tartozik a Murányi Vénus lefokozott költőjének. Ha nincs Gyöngyösi, a 18. század első felében teljesen elhomályosul az irodalmi folytonosság tudata, s Bessenyeiéknek még nagyobb munkájába kerül megtörni a teológiai ellenállás erejét. Gyöngyösi olvasóinak unokáiból kerül ki Kármán és Kazinczy olvasóközönsége. Gyöngyösi úgyszólván egymaga segít átnevelni világi olvasóvá a kegyes olvasót, akiknek szemében a Bibliával kezdődik s a naptártoldalékkal, a Hármas Históriával vagy a Nyúl énekével végződik az irodalom. Ő vezeti be magyar nyelven abba az illuzionisztikus világba, ahol dogmatikus viták, lelki üdvösség helyett a földi üdvösség, a szerelem, barátság, házasság körül forog minden, ahol az államrezon, a nagy politika, az országos háború kénytelen megosztani helyét kalanddal, idillel, udvarlással, magánjellegű élettel, a kegyesség, Biblia, Psalterium pedig az Ars amandi és a szerelmi grották gyönyörűségével. Láttuk, Gyöngyösi ezen a ponton a hiányzó világi regényt pótolja.”¹⁴
A következő majd fél évszázad sem helyezett fel túl sok babért Gyöngyösi homlokára – különösen nem az ötvenes évek ellenreformáció- és barokkellenes hangulata, ideológiai elutasítása. Újabb átfogó tanulmány nem készül róla, s a barokk témában járatos vezető irodalomtörténészeink – Klaniczay Tibor, Tolnai Gábor, Bán Imre – ha említik egyáltalán a nevét, általában csak a Zrínyivel való szembesítés és összehasonlítás okán teszik, hogy az értékskálán a Zrínyiász költője előbbre kerülhessen.
Az áttörést az 1964-es esztendő jelenti: ekkor rakta le modern Gyöngyösi-képünk alapjait máig meghatározó érvénnyel A magyar irodalom története.¹⁵ A portrét és a pályaképet Bán Imre rajzolta meg nagy körültekintéssel, a nemzetközi barokk irodalom és irodalomfelfogás ismeretében, s ugyanő, még ugyanabban az évben, a Murányi Vénus születése háromszázadik évfordulóján leszögezi, hogy Gyöngyösi nem marad alatta az európai barokk irodalom jó átlagszínvonalának. A már Arany-elismerte érdemeit sorolja fel Bán is, s eposzírói technikáját Marinóéhoz méri.¹⁶
Az irodalomtörténeti szintézis nyújtotta Gyöngyösi-értékelés már reális és hiteles volt, ám az igazi, mélyebb és alaposabb megismerés ideje akkor jött el, amikor a kutatók megkísérelték visszahelyezni Gyöngyösit saját korába, saját maga és kora poétikai-retorikai rendszerébe, társadalmi-művészeti koordinátái közé – ahonnan az addigi vizsgálatok kiszakították –, önnön programja és célkitűzése megvalósítását kérvén csupán számon a barokk poétán. Ehhez azonban történetileg és elméletileg is érvényesebb, modernebb ismeretekhez kellett jutni mind a kort, mind a poétikákat, mind pedig a költőt és művészetét illetően. Az ehhez vezető úton egy, akkor pályája elején járó irodalomtörténész, Agárdi Péter tette meg a kezdő lépéseket Rendiség és esztétikum (Gyöngyösi István költői világképe) című kismonográfiájával 1972-ben. Agárdi főleg az életmű ideológiai, társadalomtörténeti összefüggéseire, a költő világképének osztály-meghatározottságára összpontosította figyelmét, s elsőként alkalmazta a lukácsi esztétika kategóriáit Gyöngyösivel kapcsolatban.
A költő és az életmű rehabilitációja a nyolcvanas években teljesedett ki. Gyenis Vilmos már 1980-ban megjelent tanulmányában jelezte, hogy a költővel szemben gyakran hangoztatott kifogások – gyenge szerkesztői képessége, sok és hosszadalmas kitérője, túlságosan részletező leírásai, jellemábrázolásának általánosító volta – valójában koridegenek, a klasszikus és barokk poétikák hiányos ismeretéből fakadnak, tehát méltánytalanok. Érdemes hosszasabban idézni újszerű álláspontját: „Már Kazinczy hibáztatta Gyöngyösit, mivel »egy latnyi kompozíciója sincs«. Valóban nincs, de a korigények összefüggésében nem is várható el tőle, mert ez az a kor, amely fellazítja, felbomlasztja, elemeire töri szét az előbb még erős szerkezeteket. A barokk átalakuló szakasza is ilyen irányba munkált, miként a »későbarokk dekoratív kompozíció« megnevezés is jól jelzi ezt. De ezen túlmenően a közízlés nem a cselekmény eleve meghatározott vonalát kéri ekkor számon, de sokkal inkább előszeretettel fordul a váratlan, meglepő fordulatok, »fabulás dolgok«, a kalandok sora, a leleményes poétai toldalékoké a betétek, a kitérők stb. irányába. A prózai epika is – nem ok nélkül – hasonló széteső szerkezetben betéttechnikával operál.”¹⁷ Vagyis Gyöngyösi műveinek szerkezeti-stiláris-narratológiai komponensei inkább a szerző korszerűségét, saját korába való poétikai beágyazottságát, elméleti tájékozottságát jelzik és biztosítják, mintsem gyengéiről adnának számot.
Ugyanerre a következtetésre jutott három évvel később a Gyöngyösi-szakirodalom egyik legjobb – mert alapos barokk retorikai ismeretekről és a modem elméleti irodalom alkotó felhasználásáról tanúskodó – tanulmányának szerzője, Kibédi Varga Áron is. Kimutatja, hogy a Gyöngyösinek felrótt – az imént elősorolt – hibák, hiányosságok a romantika utáni irodalomtörténet-írás és kritika szempontrendszerét vetítik rá a barokk költő művészetére. Ami azonban a posztromantikus kritika irányából nézve gyengeségnek tűnik fel, az a barokk retorika előírásaihoz igazodó értékrendszer alapján egyenesen erény! – szögezi le Kibédi Varga. A „tudós és tudatos” költő Gyöngyösi István a klasszikus és a nyomában létrejött retorikák ismeretében, azok előírásaihoz alkalmazkodva kerüli jellemzéseiben az alakok egyedítését. Az általános jellemvonásokat hangsúlyozza annak jegyében, hogy „a 17. századi poétika az egyéni vonások kidomborítását kifejezetten helyteleníti”.¹⁸ De hasonlóképpen érdem a nagyszámú kitérő, a digresszió, az exkurzió is, amelyeket utóbb a kompozíció lazaságaként vetettek szemére a kritikusok az újklasszikus esztétikai ideál nyomán. Aminthogy a később nehézkesnek tartott mitológiai apparátus felvonultatása és a gazdag topikus utalásrendszer is igazodott az értő, s mindezt el is váró kortárs olvasó ízléséhez. A műfajok – eposz, epithalamion, históriás ének és széphistória – keveredését kifogásoló utókor ellenérzését is a kor kánonjához való ragaszkodás alapján hárítja el Kibédi Varga Áron: a műfaj keveredés „nem Gyöngyösi rosszul végiggondolt vagy kidolgozatlan poétikájából következik, hanem általában jellemző a barokk irodalomszemléletre”.¹⁹ S a költő iránti rajongásból, hatalmas olvasottságából joggal következtet arra az irodalomtörténész, hogy miközben Gyöngyösi öntörvényű költői világot teremtett, a korabeli fejlett, kiművelt irodalmi közízlést szolgálta, s így egyben annak létét is bizonyítja az utókor előtt.
Egészen más vizsgálódási alapról indulva jutott izgalmas és érdekes eredményekre R. Várkonyi Ágnes, A rejtőzködő Murányi Vénus szerzője. Annak a – természetes magától értetődősége miatt sokak számára fel sem vetődő – kérdésnek szegődött nyomába, ki is volt valójában a Murányi Vénus. Gyöngyösi ugyanis sehol sem állítja, hogy az Széchy Mária lett volna. R. Várkonyi Ágnes szerint a költemény burkolt és bonyolult, csak a kortársak által dekódolható üzenetrendszere annak a titkos szövetségnek – társolkodásnak – állít emléket, amely a „Magyar Márs” Zrínyi Miklós és Murány ura, a „Murányi Vénus”, Wesselényi Ferenc között szerveződött Habsburg-ellenes szándékkal. Amint az a valóságban történt!
Ha nem tagadjuk is ilyen ezoterikus olvasat és interpretáció lehetőségét és jogosságát, sőt nagyon szellemesnek és impozánsnak tartjuk a hatalmas filológiai apparátussal igazolt gondolatsort, mégsem tehetjük, hogy hangsúlyosan fel ne hívnánk a figyelmet az ajánlásban nyíltan megfogalmazott szerzői intencióra: „…Vénusnak és Mársnak tulajdonítván az murányi dolgoknak szerencsés végbenmenetelét, de nem ok nélkül, mert az régiek az Vénust szerelem istenasszonyának s Mársot vitézség istenének tartották, én is az Vénuson szerelmet s Márson vitézséget értek írásomban: valóságos dolognak tartván, hogy ezen Nagyságtok cselekedete az Vénus és Márs, azaz szerelem és vitézség segedelme által mentek végben, az vitézséget az szerelem, az szerelmet az vitézség bátorítván, amaz vers szerént: Mars animare solet Venerem, Venus inclyta Martem, azhonnét Márssal társolkodó Murányi Vénusnak neveztem munkámot is…”
Az R. Várkonyi Ágnes felvetette kérdés mellett, hogy ki volt a Murányi Vénus, próbáljunk meg arra is választ adni, hogy mi volt a Murányi Vénus! Mi volt a történeti alapja a témának, milyen forrásokat használt munkájához a költő, s milyen költészeti hagyományba épült be, illetve mit olvasztott magába az elődök latin vagy magyar nyelvű alkotásaiból e kevert műfajú, epiko-lirikus mű?
A Márssal társolkodó Murányi Vénus annak a sikeres szerelmi és katonai vállalkozásnak mitológiai díszletek közé helyezett leírása, melynek révén a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc Széchy Mária kezéhez, s általa az I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez csatlakozott Murány várához jutott. A vers tartalmi összefoglalójának is tekinthetnők, amit a kortárs Kemény János nem kevés cinizmussal jegyzett fel önéletírásába: „…alattomban Filekből Szécsi Máriával Vesselényi Ferenc tractálván az levet öszveszűrték, az asszony mutatásképpen kimenvén, egy erdőben egymással szemben is lőttek, s időt s módot végezvén, az hagyott időben Szécsi Mária Illyésházit vendégelvén szolgáival együtt, s minden hozzá tartozókat elrészegítvén, éjjel meghágatá az várat Vesselényivel, (s ki tudja ha nem magát is) elegendő népet bocsátván bé.”²⁰
Az 1663 nyarán-őszén az akkor már nádor Wesselényi Ferenc bizalmába, belső szolgálatába került Gyöngyösi e történetsor megörökítésével, az eposzi kellékekkel és a mitológiai alakok és gépezet mozgósításával a barokk reprezentáció igényeinek megfelelően ura hatalmas hősi tettévé emelte a stratégiailag jelentéktelen vár fortélyos elfoglalását és a megtartása érdekében kötött érdekházassági szövetséget. Szájhagyományban megőrződött és írott források egyaránt rendelkezésére álltak témája kidolgozásához. Az ősforrás nyilvánvalóan a szereplők elbeszélése volt. Gyöngyösi még füleki seregbíró korában személyesen megismerkedett a murányi hadi vállalkozás főbb résztvevőivel, s mielőtt Wesselényi szolgálatába lépett volna, katonatársaitól már a kaland legapróbb részleteiről is tudomást szerezhetett. Műve alapanyagához anekdotikusan előadott, lekerekített epizódok színes előadása révén jutott. Mindezt ellenőrizhette, s Wesselényi és Széchy Mária nézőpontjából látott és elmesélt titkosabb-bizalmasabb adalékokkal kiegészíthette, amikor magától a két főhőstől, s az ő interpretációjuk alapján értesült a történtekről, az események hátteréről és menetéről,
alakulásáról.
A szóbeli előadásokon túl irodalmi szöveghagyományra, olvasmányélményekre is támaszkodhatott. Megfordult kezében az 1644-es nyomtatású négylapnyi füzetecske, a Kurtze doch warhaffie Enahlung (Rövid, de igaz elbeszélés), mely a murányi kaland első ismert leírása, s melyre R. Várkonyi Ágnes észak-csehországi levéltárban bukkant.²¹ A nyomtatványt 1670-ig Murányban őrizték, a költőnek is ismernie kellett. Úgyszintén alaposan áttanulmányozhatta a francia Jean de Laboureur Histoire et rélation du voyage de la Royne de Pologne című útleírásának Histoire des Amours du Comte et de la Comptesse Wesseleny alcímű fejezetét, mely a murányi eseményeket igen részletesen tárgyalta.²² Szerzője annak a francia követségnek volt tagja, amely a lengyel király francia menyasszonyát kísérte Varsóba 1645 végén. A királyné hazatérőben, 1646 tavaszán négy napig Pozsonyban tartózkodott, s vele Laboureur is, akinek Wesselényi maga mesélte el a rendkívüli vállalkozás történetét. Gyöngyösi verse csak annyiban tér el Laboureur prózai előadásától, amennyiben a barokk eposz fiktív világa, mitológiai apparátusa, elvont elmélkedései megkövetelik – maga az alaptörténeti váz nagyjából azonos. Mindemellett láthatta Gyöngyösi azt a latin nyelvű iskoladrámaelőadást is, melyet a kassai jezsuitáknál Wesselényi és kísérete – melybe nyilván ő is beletartozott – jelenlétében adtak elő 1656. augusztus 6-án, s amelyet a nádor társaságában levő Rákóczi László „szép Comédia”-ként említ naplójában.²³
A felsorolt munkákban a Murányi Vénus közvetett és közvetlen forrásait, irodalmi ihletőit fedezhetjük fel. Gyöngyösi költői világának, alkotói módszerének alaposabb ismeretéhez akkor juthatunk el, ha a források mellé feltáljuk az irodalmi előképek, minták, hatások
rendszerét is.
A Kemény János emlékezetéhez fűzött, az olvasóhoz szóló ajánlásában többször is jelzi Gyöngyösi, hogy a „Deák Poësist”, és a „Deák Poëtákat”, azaz a görög-latin költészetet, a klasszikus retorikákat és poétikákat tartotta szem előtt művei alkotásakor. Versei valóban számtalan klasszikus utalást rejtenek magukban. Ezzel nem csupán műveltségét fitogtatja a szerző, hanem tudós jelleget is kölcsönöz műveinek, egyben a kortárs olvasó várakozásait is kielégíti. Az antik szerzők közül Ovidiusra utal a leggyakrabban, művekre és szereplőkre egyaránt, hol közvetlen hivatkozás, hol parafrázis, hol pedig szó szerinti fordítás alakjában. E klasszikus helyek, mitológiai vonatkozások Gyöngyösinél a szórakoztatás célkitűzésének rendelődnek alá. A Murányi Vénus ajánlásában közli, hogy nem egyszerű históriát kíván írni, hanem fiktív elemekkel díszítve teszi igazi szépirodalmi alkotássá művét: „..s mivelhogy az régi versek csinálok írásából úgy tanultam, holmi Poétái költeményekkel is szaporítottam írásimot.” Ezt a nagyon tudatos poétikai-retorikai programot fejti ki alaposabban Kemény Jánosról írt versének az olvasóhoz szóló – kéziratban maradt – ajánlásában: „.. .a Poësistis követtem ezen verses historiácskámnak dispositiojában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és más féle leleményes toldalékoknak közben vetésével a kik nélkülis a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetet volna ugyan, mind azon által azoknak nagyob ékességére és kedvesebb voltára nézve inkáb tetzet azt az említet dolgokkal meg színlenem, mint azok nélkül, Tinódy Sebestyén módgyára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek edgyőgyűségével.”²⁴ Mint olvashattuk, Gyöngyösi itt a magyar versírói hagyományról nyilatkozott. Saját ars poeticáját éppen Tinódival szemben fejti ki. őt meghaladva, az ő technikájának, előadásmódjának fogyatékosságait burkoltan bírálva fogalmazza meg a hagyománytól való elmozdulás szándékát, önnön költészeti ideálját. A valósághoz való ragaszkodás helyett a holmi régi fabulás dolgok, hasonlatosságok, leleményes toldalékok, vagyis a fikció, az igényes művészi megformálás tudatos programja szerint a nagyobb ékességre, a versek „kedvesebb voltára” teszi a nyomatékot. Tinódi verseinek mélyebb ismeretében azonban kimondhatjuk: bármennyire hangsúlyozza is a történeti eseményeket monoton hangon, költői képek és kifejező eszközök nélkül megörökítő költőelődtől való elhatárolódását – s jogosan, hiszen a magyar költészetet valóban más dimenzióba emelte –, Tinódi a versszerzés egyes szintjein jóval erősebb nyomokat hagyott Gyöngyösi költészetén, mint azt ő bevallja vagy akár csak sejti is. Kezdve az ajánlásokban kifejtett versírói programon és célkitűzésen, folytatva magán Murányon – hiszen a vár egy korábbi elfoglalását Tinódi is megénekelte a Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknak megvevése című versében –, s befejezve a mélyszerkezet olyan szintjein, mint a szóhasználat. Az intertextualitás olyan apró, ám rendkívül árulkodó jegyeire utalunk, mint a Balassinál és Gyöngyösinél egyaránt előforduló verteng/ferteng, Tinódinál förtöng, vagy a talán még jelentősebb, „futosó fia” metafora, melyet általában Balassi-leleményként és -hatásként szoktak elkönyvelni, pedig már Tinódinál felbukkan, aki az özvegy Török Bálintné „futosó két fiát”
említi.²⁵
A humanista lakodalmi és a históriás ének mellett a széphistória olvasmányélményéről is tanúskodik a Murányi Vénus. Szinte a korban ismert összes magyar vagy magyarra fordított széphistória hőse, példája s vele kontextusa megidéztetik Gyöngyösinél.
Nagyszámú Balassi-reminiszcenciái a költő alapos ismeretéről tesznek bizonyságot. Ez nem is csoda, hiszen Wesselényiék tulajdonában volt Balassi Maga kezével írott könyvének másolata s talán egyéb Balassi-darab is, így elképzelhető, hogy Gyöngyösinek nagyobb szövegkorpusz állt rendelkezésére, mint a kései irodalomtudománynak.
A Czobor Mihály-féle Chariclia-fordítás szellemi birtokbavételéről mi sem tanúskodik jobban, mint hogy Gyöngyösi az eredeti mű – Hérodotosz Aithiopikája – ismerete nélkül, saját elképzelése alapján fejezte be, illetve dolgozta át, más versformába téve a töredékben maradt 17. század eleji szöveget. E nagylélegzetű költemény a Wesselényi házaspár birtokába Széchy Mária első férjétől, ifj. Bethlen Istvántól kerülhetett, akiről számon tartja a szakirodalom, hogy lemásoltatta a művet.²⁶ Gyöngyösi a széphistóriát, mely „mind a benne lévő dolgokra, mind a versekre nézve merő rendetlenség volt”, „régi rongyából és rendetlenségéből”²⁷ keltette új életre. Ám hogy Gyöngyösi már a Murányi Vénus megírása előtt feltétlenül és alaposan ismerte, arról nem csupán a jegyzeteinkben²⁸ megemlített rejtett hivatkozások-utalások vallanak, hanem számos egyéb tartalmi, kifejezésbeli egybecsengés is.
Rimay János írásainak ismerete ugyancsak kimutatható a Gyöngyösi-versekből, s mint jegyzeteink²⁹ – Arany János korszakos megállapításával ellentétben – meggyőzően bizonyítják, egyetlen pillanatig sem lehet kétségbe vonni Zrínyi Miklós nyelvi, képi, ritmikai hatását, az egész Gyöngyösi-életműre kiható inspirációját.
A Gyöngyösi-életmű újrakiadásának e sorozat-indító kötetével az volt a célunk, hogy – amint azt a jegyzeteink közt többször említett, a Zrínyit olvasó Gyöngyösi képét megrajzoló Kovács Sándor Iván kétszer is sürgette a Népszabadság hasábjain³⁰ – félévszázados hiányt pótolván megbízható szöveget tegyünk mind a kutatók, mind az érdeklődő olvasók asztalára, hiszen ne feledjük: generációk nőttek fel anélkül, hogy modem kiadásban olvashatták volna e valóban „remekírórangú” (Kovács Sándor Iván jellemzése) barokk poétát. Másrészt szerettük volna századunk, s különösen az utóbbi évtizedekben megélénkült kutatás legújabb eredményeit összegyűjteni, s egy objektívebb, modernebb, hitelesebb Gyöngyösi-kép kialakításának szolgálatába állítani. Végül, de nem utolsósorban Badics Ferenc hajdani kritikai kiadásának máig időtálló elemeit felhasználva, hiányosságait pótolva és hibáit javítva, a mai textológiai gyakorlatnak és kívánalmaknak megfelelő szöveget közzétenni, hogy arra alapozva a modem irodalomelméleti iskolák által inspirált magyar irodalomtudomány új értelmező közösségei is megteremthessék új értelmezési horizontjaikat.

Jegyzetek

1 Badics, 465 in Gyöngyösi István Összes költeményei, I, közzéteszi Badics Ferenc, Bp., 1914 (Régi Magyar Költők Tára, XVII. századbeli magyar költők művei).

Így idézd:

Korábbi kiadása: Jankovics József. Gyöngyösi redivivus avagy a porábúl megéledett főnix”. In Gyöngyösi István, Márssal társolkodó Murányi Vénus, 189–203. Szerkesztette Jankovics József és Nyerges Judit. Budapest: Balassi Kiadó, 1998.