Az Önéletírás arányait vizsgálva észre kell vennünk, hogy a Bethlen perbe fogása után eltelt tizenkét – vagy ha csak a mű végére pontot tevő 1710-es dátummal számolunk, hat – esztendő eseményei mennyire aránytalanul kevés teret – mindössze alig másfél nyomtatott oldalt! – kaptak a hatalmas opuszban.

Ez csak azt sugallhatja számunkra, hogy Bethlen a maga politikai pályafutását bebörtönzése után már lezártnak, folytathatatlannak tartotta, melynek eseménytelensége már nem adekvát tartalom e formához. Leszűkült mozgástérben folyó egyhangú börtön-hétköznapjairól nincs mit mondania, kényszerhelyzetből fakadó befelé fordulásához, pszichikai élményeinek és folyamatainak kiírásához megfelelőbb forma az imádságé.¹

Ekképpen, ha élete alakulásáról, fő művében meg nem örökített napjairól s napfogyatkozásáról mélyebb ismereteket kívánunk megszerezni, óhatatlanul az erre legalkalmasabb műfaj, s egyedüli forrás, a misszilis levél segítségéhez kell folyamodnunk.

1704 – házának, a hazának s Isten házának oly siralmas esztendeje² – első felében még aktív Bethlen Miklós kancellár, néhány levél is rendelkezésünkre áll, az Önéletírást kiegészítendő, ez évből. Különösen kiemelkedő értékű közülük a Columba Noé – ahogy a bécsi iratanyag között található példányra Bethlen maga írta reszketeg kézzel: Corpus delicti³ – kíséretében Pano István kereskedőnek átadottak, a tervezettel közösen a bukás okozói. A Szentkereszti Andrásnak, valamint a G. Hamel-Bruyninxnek szóló levelek egyaránt fontos bizonyítékai voltak az ellene indított eljárásnak. Bethlen ellen szólt, s a gyanút fokozhatta és fokozta is, hogy még Szentkeresztinek sem árulta el a kézbesítendő iratcsomó tartalmát: a hollandiai magyar diákok állapotáról és sorsáról értekezik benne – írta neki.⁴

Ez évből aztán már csak a perével kapcsolatos levelezése, beadványai-védekezései egy részét ismerjük. Az országgyűlés, a gubernium – melyek Bethlen bűnösségét kimondani hivatottak – egyaránt megkapja a neki szánt kérelmet, s legfőbb ellenségéhez, Rabutinhoz is szabadulása végett fordulna 1704. július 7-én.⁵ Apor Istvánt és Haller Istvánt már a „halálra sentencziaztatott” Bethlen Miklós kéri, hogy tekintsenek el korábbi ellenségeskedéseiktől, részrehajlás nélkül törekedjenek kegyelmi kérvénye mellett.⁶

Mivel szebeni fogsága (1704–1708) idején a levélírástól is eltiltották, ez az önéletírásában is oly kevéssé megvilágított életszakasz levelek hiányában talán sohasem lesz alaposabban megismerhető. E közel négyéves időszakról ez idáig csupán néhány apró momentumot sikerült föllelni, ami egyébként rávilágít a gubernium tétovázó, erélytelen állásfoglalására is.

Wesselényi István naplójának segítségével e börtönévek első pár hónapjának eseményei, a vele való bánásmód rekonstruálható. A rekonstrukció eredménye megegyezik azzal a néhány utalással, amely e korszakról az Önéletírásban fennmaradt.

1704. jún. 23. Az urak kérik a generálist, „hogy a Cancellariushoz had menyen Pap észt Felelte hogy inkáb Őrdőgőtt bocsát hozzá, mintsem Papott, a Feleségétt is kérvén hozzá arra semmitt sem felellt, a silbakott pedig meg engette hogy az ajtón kivűl állyon ne belőll, Ugyan a Directornak is meg izente hogy úgy felellyen hozza mint Császár Árulójához, Ugyan ma akarván az kétt Itillő Mesterrel leveleitt fel hányatni…”⁷

1704. jún. 28. „Ma reggel úgy tudtuk hogy fel hozzák Betlen Miklós Uramatt a Tőrvényre de mint hogy a melly nap az Evocationak Octavaja inclusive volna, nem ma, a mint sokak gondolkodtak felőllé, hanem holnap úgy mint Vasárnap volna, de Vasárnap sem rendi sem ideje nincsen, arra nézve hétfűre halasztatott, es igy a kik ez mai napott felellmel várták sokak, azoknak irtoztato napok Hétfű lészen a ki ászt éri kőzzűlűnk, Egyéb iránt tintátt Pappirossatt es egyéb requisitumokatt úgymint a Diplomatt Verbocit es Istvanffitt be adták, a mellyekbűl erőssen laborál es izeni is az Uraknak hogy mint ollyan ember a kinek fejétt Joszágátt keresik bizony meg gondolhattyák midocsa Confusus, úgy hogy sokat a kitt ir ki vonnya, viszont akitt hatul ir, előll teszi, a kitt előll ászt hatul teszi, mellyre nezve olly nagy momentumu dologra, nem egy kétt három nap hanem jo hoszszas idő kivántotik.”⁸

Az ítélet meghozatala után jegyzi fel Wesselényi, hogy Rabutin ki akarta végeztetni Bánffyval a volt kancellárt, de ő azzal hárította ezt el magától, hogy nincs rá parancsa, Bethlen sorsa a császár kegyelmében áll. Szeptember másodikán úgy hallja a naplóíró, a császár megtiltotta a generálisnak, hogy Bethlennek baja essék. „Az mikor pedig a Betlen Miklós dolgárul való parancsolattya el érkezett volna, ászt mongyák hogy a levelett a földhöz csapta s ászt mondotta hogy meg gondolám, hogy igy járok vélle, de ezek az Urak engem csak orromnál fogva hordoztanak.”⁹

November 26-án pedig azt jegyzi fel naplójába, hogy Bethlen felesége, Rhédey Júlia arról panaszkodik: semmit sem tud az uráról, talán beteg, mert a beküldött ételből alig hiányzik valami.

Ezután egy ideig hallgat a diárium a rab úr sorsáról, majd csak 1705. május 29-én találkozunk újra nevével: „Nyavallyás Betlen Miklosné Aszszonyom solicitálván hogy az Urához had mehetne Pap bé az Innepre, minthogy még éccernél töbször meg nem engedték, de a Generál semmiképpen meg nem engedi a melly igen ritka példa szőrnyű es hallatlan rabság illy testi és lelki éségben tartani illyen embert, az Aszszony nyavallyás elegett zúgolódik hog Décrétumot mitt hoztak el bocsátásárul, csak hogy el titkollyák &c. Kivel magát emészti az Vrának semmi hasznot nem tészen vélle, sőtt inkább kárt, es szorosabb rabságot.”¹⁰

Ugyan ez idő tájt Rabutin és Bánffy György beszélgetésében is terítékre kerül Bethlen sorsa: „Ugyan az Úr a Generálnál fen létében, hozodott elő Betlen Miklós Uram, kérdvén a Generál az Urtul, ha nem jött é valami irás felőle Bécsbül, kire mondotta az Ur hogy nem jőtt semmi, az után kérdette menyi ideje volna már rabságának, az Úr mondotta hogy a múlt héten el múlt esztendeje, mellyre mondotta hogy van három hoolnapja hogy eszében sem jutott, kire az Úr mondott, hogy maga az ablakrul oda láthatna a Generál az ablakra a hol fogva van, es ez lött vége a beszédnek, szőrnyű rabság a kitt, ászt sem tugyák élé meg holt e? vagy miképpen van az oltátul fogva, mert ászt ember nem láthattya.”¹¹

1705. júl. 19-én – miután két héttel korábban meghallotta a császár halálának hírét, „Szintén akkor évet ebédet, elhajította a késit, és azt mondotta, hogy: No hát én is odavagyok. És azóta nem is igen ött búvában” – bár a levélírás meg volt számára tiltva, „Betlen Miklós Uram mongyák hogy irt volna plajbárcal egy kis pappirosra a Commendáns engedelmébűl a Feleségének melyben irta hogy a Császárt meggyászollya fekete köntöst csináltatvánn magának, az Aszony ü maga pedig el felejthetetlenül örökre meg gyászollya, azonban valami könyvekett is kéretett bé hogy olvassa öket.”¹²

1705. aug. 7-én a naplókészítő feljegyzésre érdemesnek találta: „Acton Uram hozta le Betlen Miklosné Aszszonyomnak egy memorialissat, mellyben irta hogy nem lévén semmi subsistentiára való médiuma, segicse a Generál valamivel, azomban az Urához is bocsássák bé, hadd mehessen hozzá; Mellyre a General úgy replicált, hogy izenye meg a Gubernium neki, hogy felesen lévén itt ollyak akik eö Felségétt szolgállyák, és szolgálattyát promovéálni kivánnyák, eö csak azoknak succurálhasson, felejti azoknak gazdálkodni a kik meg ez Országott is az ű Felsége hatalma alól el akarták szakasztani, azért csak élhessen a mint élhett es tülle semmit is ne várjon: Hogy pedig az Urához bé mehessen, a mint hogy eddig is nem lehetett, úgy ez után is abban mód nem lesz…”¹³

Bethlen a testi-lelki börtönben szenvedett, ez év szeptemberi feljegyzések tanúskodnak erről: Szeptember 17.: „Betlen Miklosné Aszonyom fel kűldőtte az Ura Cipojátt menyit ött benne, a melly nem evett volna 4 falatnál tőbbet, kéretvénn az Uratt hogy bár csak ászt tudhatná meg hogy talám beteg az Ura, hogy nem eszik.” Másnap: a „General meg engette hogy a melly inassa Betlen Miklós Uramnak maga mellett volt egész rabságában es most halálosan meg betegedvén oda bé ki vitték onnan es mást vittenek bé helyette, észt pedig meg izente Betlen Miklós Uram hogy Gyógyítássá az Aszszony, ez az inas ászt mongya hogy anni a sok féreg a házban a kiben vadnak minthogy az ablakot sem engették meg hogy meg nyissák a nagy rekkenőségben, hogy a móly is mind meg eszi rajtok a kőntőst olly szőrnyűségben vagyon a szoros rabságban.”¹⁴

1705. szeptember 19.: „Betlen Miklós Uram meg betegedett es az rab Házbul ki hozott inassa beszélli hogy a mikor meg sententiázták volt az Urát es viszsza vitték a Rabházban miképpen panaszolkodott Csuti Dezmassanak es mint kezdett imádkozni, attul félt ha ágyában ölik meg es meg hadta az inassának, hogy ha el talál alunni ecaka fel kőlcse, ne találtassék készűletlen, viszont ha ű el alszik az inas, amazis fel kőlti ha valami zőrdűlés leszen ecaka, menyitt olvas Énekel imádkozik, akkor pedig harmad nap múlva micsoda szőrnyű szív fogás es nagy nyavallya jőtt volt reá, a mint maga is mondotta volt mikor eccer Zilahi Uramat hozzá bé eresztették volt, hogy az Őrdőgnek micsoda szőrnyű kisirtetit bocsátottá volt Isten reá, hogy ha még eccer ez reá jű soha el nem szenyvedheti annak utána pedig mint akadott kűlőmb kűlőmb vigasztalásokra a Bibliában az Istennek lelke által, es mint olvasta az inassának, ászt mondván nézd meg fiam mire találtam es előtte olvasván úgy vigasztalta magátt, Ászt is beszélli hogy a mint bé van vonva az ház szőnyegekkel akiben fogva van mondotta az Úr hogy hiszen káros ászt a szőnyegett hogy itt étetik a mollyal, annak akié mert hiszem ha aranyal volna is a fal bé vonva csak ugyan rab vagyok én és sémi hasznom nem volna benne, Az mikor pedig a Császár halálátt meg hallotta volna, azon szőrnyen busongott es siratta, a mikor pedig az Apor halálátt meg hallotta, azon is sirt ászt mondván szegény Komám, az Isten bocsássa meg neki sok fele gonosz cselekedetett, az el múlt télen pedig olly hidegett szenyvedtenek ászt beszélli, maga nappal fel őltőzvén a dolmányon felyűl a japonikájátt azon fellyűll a hoszszu vadászó mentéjén fel vőtte s meg se hagyott tűzett rakni mikor fájok volt is ászt mondván ne rakj mert ha el fogy a fa a feleségemnek meg mongyák es tőbbett kűldenek, de ha lesz itt fa nem kűldenek, had maragyon inkább a gyermekeknek tudom nekik is szűkön vagyon, az inas pedig az mentén fellyűl Pokrocátt köpenyegjétt fel vette es úgy jártának a házban, Ászt is mondotta hogy egyebett semmitt nem kíván hanem hogy ebbűl a rabságbul ki menekedgyék es meg láthassa Feleségétt gyermekitt azontúl ha Istennek úgy teccik Őrőmel meg hal, most hogy meg betegedett az inas maga kente a Torkátt az Úr, a meg mondotta, hogy ne cselekegye, de ászt mondotta meg érdemled édes fiam, meg is izente hogy az Aszony gyógyitássá.”¹⁵

Csak 1706 októberéből vannak az első konkrét adataink, hogy a család határozottabban megmozdul Bethlen Miklós helyzetének megváltoztatása s a rab kiszabadítása érdekében. Theodor Ottó Salmot kéri Rhédey Júlia, hogy járjon közben a császárnál, és a Bécsből Szebenbe induló legközelebbi gyorspostával császári utasítással parancsoltassa meg az erdélyi guberniumnak és a szebeni parancsnoknak (Rabutinnak ugyanis hiába parancsoltatott), hogy a foglyot eresszék ki a szigorú őrizetből, és a megfelelő biztosíték mellett bocsássák a császári udvarba.¹⁶ A császárhoz október 7-én intézett kérvényének kivonata szerint 2 éve és 4 hónapja szomorkodik ártatlan férje szigorú fogsága miatt, ki fegyveresekkel körülvéve nem érintkezhet sem a lelkésszel, sem a családjával, barátaival. Szabad levegőre nem viszik, az ablakot nem lehet kinyitni, a vécé bent van, ezért szörnyű a bűz, ruhája, ágyneműje megrothadt. Kéri a császárt, hogy szabadítsa ki férjét ebből a szoros fogságból, vitesse a császári udvarba, ahogy Rabutinnak nemrég megparancsolta, de ez a parancs nem hozott változást, részben azért, mert Rabutin akkor nem tartózkodott Erdélyben. Mivel most sincs ott, a császár parancsolja meg a szebeni parancsnoknak, hogy Bethlen Miklóst késedelem nélkül küldje a császári udvarhoz, vagy ha a jelen helyzet ezt nem engedi, enyhítse fogságát és eressze házi őrizetbe, ahonnan majd az udvar elé járulhat ítéletre.¹⁷

Feltehetőleg e mozgolódás eredménye, hogy Tarczali Zsigmond még e hó 24-én ezt írhatja Teleki Sándornak: „Isten segedelmébül, és Kegyelmes Vrunk eö Felsége kegyelmességébül Eö Felsége kegyelmes második parantsolatival (mivel az elsőt Kleinburg Vram Aradrul vissza hozta) im én leküldöttem údgy hogy választis hozzon, Zőld Adam Uramat, Eö Felsege az Commendánsnak meg parantsolta, hogy sokat szenyvedet Méltoságos Cancellarius vrat öt Nagat, sub custodia tartsa udgyan, de úgy, hogj merito de Aresto conqveri non possit, míg alkalmatosság lesz, hogy eö Naga ide Udvarhoz fel jöhet, mellyben hogy alkalmatosságot keressen meg van masodszoris parantsolva Meltosag. Rabutin Generalisnakis. A Guberniumnak penig hogy az Eö Felsége Parantsolattyának effectumára vigyázzon. Észt már kgltek idgj tudván cum quatis amicis consultalkodgjék, és magávalis az szegény vrral, mitsoda modalitással lehetne mentül hamaráb ide vdvarhoz az vrnak eö Naganak jüni, kezességenne vagj hogj? ha kezességen, kik lennének a kezesek, s mi formán? modot talalván penig Nagtok kgltek mellyel praeveniálhatna az M. Rabutin vr dispositioját, mingyárt irjon fel ide eö Felségének, semmit nem cunctalodván, mert valamint adventus Cancellarii suae Majestati placet, ita certo placebit modalitas quam adventus citius fieri poterit: Sapienti pauca.”¹⁸

Ha Wesselényi István naplójához folyamodunk ismét, látjuk, hogy mindezek ellenére nem történik lényeges változás Bethlen sorsában az elkövetkező hetekben.

1707. január 5-én írja: „Azomban Betlen Miklós uramnak cipójárúl és borárúl vévén eszében az felesége, hogy beteg. Feljöve azért az asszony az úrhoz és térdén állva könyörge, csókolván a lábát az úrnak, hogy izenjen a kommendánsnak, hogy külgyön be hozzá és láttassa meg, ha doctort kell-é béküldeni. Melyet midőn az úr elkövetett volna, estve aszt izené az úrnak a kommendáns, hogy ű beküldte a strásamestert és megláttatta, de aszt mondotta, hogy néki nem kell és mit is csinálna ő a doctorral és néki nem kell sem enni sem innya. Mely izenetit a kommendánsnak az úr estve az asszonynak megizené, követé még is az asszony az urat, hogy hadd mehessen bé Köleséri uram hozzá, efficiálja az úr a kommendáns előtt. Némelyek vélekednek úgy is, hogy talám meg is holt nyavalyás, csak hogy nem mondják meg, hogy az asszony ne tudja meg.”¹⁹

1707. január 13.: „Ugyan ma béküldvén Ződ Ádám két decretumot, egyet a Guberniumnak, mást a kommendánsnak szólót, melyet szegény Betlen Miklósné asszonyom mingyárt hoza fel az úrnak, kiben megírják, hogy a kommendánsnak is küldött űfelsége parancsolatot, hogy a feleségét Betlen Miklós uramhoz hozzá bocsássák és a papot is. Azomban a generalnak is parancsolt űfelsége, hogy felkísértesse Bécsbe, melyre is az úr az asszonynak úgy resolvált, hogy holnap öszvegyűjti a Guberniumot és végeznek felőle. A másik decretumot pedig mingyárt vitte fel a kommendánshoz az asszony, és az urat is kérte igen, hogy ne halassza a dolgot. Akárki gondolhatja, micsoda örömére volt szegény asszonynak.”²⁰

Rhédey Júlia azonban csalatkozik reményeiben: „A kommendáns nem hogy bebocsátotta volna az urához, de még magához sem admittálta a kommendáns. Ma azért feljőtt és a gyermekit is felhozta magával, hogy azokat is bevigye az apjokhoz. Az urakat is azért az úr felgyűjtvén vagy hívatván, a decretumot elolvastatá előttök. Azután pedig Naláci Lajos secretarius által a kommendánsnak szóló decretumot is felküldék, melyet az asszonynak megizenvén, mingyárt fogta magát és ismét felment a kommendánshoz, hogy szemben légyen az urával, minthogy ott a kommendáns házánál vagyon fogva az ura egy házban, és a gyermeket most is felvivé, de a kommendáns most is be nem bocsátotta, hanem csak re infecta jőtt le az asszony. Naláci uramnak pedig aszt felelte, hogy meglátja, mit parancsolt űfelsége, és azután izen az uraknak felőle is. Minthogy délután izené az úrnak, hogy űfelsége aszt parancsolja, hogy az asszonyt és a papot bocsássa bé hozzá, csak azokat is úgy, hogy mindenkor egy német tiszt jelen légyen, amikor beszélnek egymással. Ma pedig az asszony a gyermekit is felhozta volt, és officialis is nem volt jelen, akit béküldjön véle, azért nem bocsátotta bé. Ezért csak izenje meg az asszony, holnap hány órakor akar bemenni az urához, holnap magát és a papot is bebocsátja, csak izenye meg, amint hogy el is hiszem nem halasztja nyavalyás asszony sokára, holott már elmúlt három esztendeje, hogy nem látta az urát, és valami hírt is alig halhatott felőle, sokszor csak aszt sem tudta, ha él-e vagy megholt légyen.”²¹

Végre 15-én megtörténik találkozásuk, azonban a királyi parancs ereje ellenére is csak nagyon nehezen! A kommendáns a gyermek bebocsátása elől mereven elzárkózik – az nincs a dekrétumban – s Rhédey Júlia elé is akadályokat szeretne gördíteni: talán a kurucuk küldték be a dekrétumokat. Végül azonban „admittálta is az asszonyt a papjával együtt, egy tiszt is lévén jelen, aki hallgatózván, hogy mit beszéltek, meg gondolhattya pedig akár ki, micsoda elámulással volt szegény rab úr, mikoron elsőben meglátta feleségét, akit több három esztendejénél hogy nem látott.”²²

Rhédey Júlia betegen találta férjét, „hagymáz hideglelésben”, s családi diskurzusukat a német tiszt irányította!

E hónap végén még kísérlet történik arra, hogy a beteg foglyot alkalmasabb szálláshelyre vigyék, s családját beengedjék hozzá, Tige báró ez utóbbiba bele is egyeznék – Teleki Sándorné Bethlen Júlia kivételével –, de a kommendáns „ászt adá válaszul, hogy ű már megunta az asszony sok alkalmatlankodását, azért ű tudja mit parancsolt néki űfelsége, és ha ezzel megelégszik az asszony jó a jó, ha hol nem, azután magát sem admittállya az asszont…”²³

Hogy Bethlen Bécsbe szállítása késik, valószínűleg nemcsak a katonai önkénynek, a Bécs és Erdély közötti bonyolult közlekedésnek tulajdonítható, hanem a Rákóczi-diplomáciának is szerepe lehet benne. Erről győz meg Pekry Lőrinc 1706. november 29-én II. Rákóczi Ferenchez írott levele is: „Alázatosan akartam Nagysághod értésire adni: Zöld nevű Bethlen László szolgája, az ki Bécsből ki szokott Szebenben járni, ujjalag az vajdánál van Havasalföldében. Sok levelet hozott Szebenben. Úgy veszem eszemben, az Bethlen Miklós gratiája színe alatt azt akarná Vajda Uram ki lopatni Szebenben secretariussa által, kirül az posta által írtam vala Nagysághodnak. Ehhezkipest nem lehet semmikippen meg engedni, hogy ki mennyen. Úgy beszelte az Vajda, hogy ujjólag Nagy Szombatban az Anglus és Hollandus követek ki jöttek, de nem az régiek. Négy holnapig való armistitiumot kiván az császár, és az békesség minden bizonnyal az magyarokkal meg lesz. Erdélyt Nagysághodnak engedik de qualificative. Ezeket nekem az Szpotár izente, az ki ugyancsak jó akarója Nagysághodnak s az igynek, nem színes mint Vajda Uram. Ezeket kötelessigemnek tarottam Nagysághodnak megh irnom, az Bethlen Miklós szabadulását is, vagy fel vitetését. Most bizony a tracta reminségéért vinnék fel, hogy az ő Noé Galambjával ágat vitetnének, az korsó vizével öntöződhetnének. Káros ember lenne eő a mi részünkről, ha most fel vinnék, hadd üllyön ott, az míg az békesség vagy meg forr, vagy el bomlik.”²⁴

Egy év múltán pedig Thorockay János arról tudósítja Károlyi Sándort, hogy hamisan költötték Bethlen halálhírét, „az melly Ember Havasely Földéből iőtt hazudott mert Betlen Miklós nem holt meg Capusi Uram Betlen Miklosnenál volt szálláson. Sárpatakit fel küldöttek Becsben, az Pápisták kevánnyák Haller István Uramat Gubernátornak, az Szászok Apafit az Calvinisták Betlen Miklóst kevánnyák ez bizonyos.”²⁵

Ám Bethlen gubernátorsága csak kívánság maradt, Tarczali 1708. január 4-én arról ír, hogy február 29-én kezdődik a magyarországi országgyűlés, s „Ha addig sem szabadúl meg a szegény úr, akkor az országot kell requiralnunk, kiis instalván nem kétlem eö Felsége condescendal kérésekre…”²⁶

A „szegény úr” azonban addig sem szabadult meg, hanem május elsején indultak vele Bécs felé a fegyveres kísérők. Július 18-án érkeztek a császári fővárosba, ahol megengedték, hogy fogadott szállásán lakjék, „egy gefreiter, három soldat” őrizze, Tarczali véle lakjon, inas, szakács szabadon ki és be járhasson, s ami a legfőbb: „ténta, papiros, posta és minden írás, izenet, levél jövése, menése szabados légyen”.²⁷

A bécsi évek legkorábbra datált levele, amelyet jelenleg ismerünk, 1708. augusztus 14-én kelt, s ebben arra is utal, hogy felszabadult a levélírás tilalma alól. De ugyane levél számol be arról is, hogy már korábban írt Rhédey Júliának – bár Bethlen szokásait és a postai viszonyokat ismerve valószínűnek tarthatjuk, hogy az ugyanaznap írott részletes levelére utal.²⁸

E tájt írt levelei, miként Tarczalié is, még igen reménykedők, a hamari szabadulás gondolatkörének jegyében fogantak. 1708 novemberében a levélírás lehetősége mellett „rövid nap tellyes szabadulásomotis remenlem”, s az év hátralevő részében hangneme már nem változik. Hamarabb is „kieresztettek volna ebből a kaliczkából” – de a szüret elvonta a bizottság embereit ügyének folytatásától, most viszont a téli idő behajtja a szüretelőket, „kevés nap véget vet dolgomban egészen jól” – írja Erdélybe.28 Szinte a naivitásig hisz a jó ügy győzelmében, hol egy tisztviselő köszvényének, hol pedig egy titkár ajándék-ösztökélő halogatásának tulajdonítja szabadulása késedelmét: „Világ szerentis úgy hiszem rövid nap mea Bona Causa triumphabit, szinte bele farad mar a’ Sátán es a Világ az en üldözésembe. Szinte eggy holnapja hogy az en dolgomra rendelt Commission el végződött az en dolgom. Egy Secretarius halogattya tsak az Referada irast a Csaszamak, talam ajándékot vár, de mind Isten dolga Minél későbbén annal jobban szabadulok, tsak a Felesegem goromba busulasat szánom.”²⁹ Egyre jobban erőt vesz rajta az Önéletírásban is megfigyelhető sztoikus életérzése, saját sorsáról a Teleki, Rhédey és Bethlen családok ügyeinek bécsi képviseletére, hazája és vallása ügyvitelével való elégedetlenségére terelődik a figyelme.

1710-ben csak egyszer tesz említést eljövendő szabadságáról, s legközelebb majd 1711-ben, az új császár beiktatásától remélheti, hogy „Isten meg meg engedi látnom kgyteket”.³⁰ Egyben kéri, hogy újfent instáljanak mellette a kínálkozó alkalom okán. Annál inkább bízhat szabadulásában, mert kiderült, hogy csak a „Galambot”, a Columba Noét róják fel vétkéül, s azt sem annyira megírása miatt, hanem hogy miért nem a császárhoz fordult a tervezettel, mint tette annyiszor korábban, miért a holland és az angol követhez küldte. Bethlen hadakozik igazsága és ártatlansága mellett, s azzal érvel, hazája, vallása, nemzete s a császár és szövetségesei javára törekedett. Írással, tollal küzdhet csak, köszvényesülő ujjainak engedetlensége azonban nagy akadályt jelent. Egy esztendő leforgása alatt tíz konc papírost is megtöltött soraival: „Egy reszet most be kültem a Professoroknak. Irtam igassagom oltalmazására való sok memorialet, Nagy halom, Nagy rakás ez. Az en Imadsagimot sok üldözesek alá vettetett vilagi Eletemet, de ennek meg hiya vagyon egy keves.”³¹ Érdekes és ez idáig egyedülálló említése ez levelezésében az Önéletírásnak, Imádságoskönyvének, de arra is következtetni enged, hogy az ismerteken kívül még számos – az utalásból meghatározhatatlan jellegű, de bizonyára védekező célzatú – írása készült rabsága ideje alatt – „…de nem írtam Galambot ne felly töle” – jegyzi meg kissé önironikusan, az előzményekre és a körülmények hatalmára is találóan utalva. Bethlen Miklós halálakor irományait is lefoglalták, gyanakodtak ugyan antikatolikus kicsengésű iratokra, s a hagyatékot cenzúráztatták teológusokkal is, ám e vizsgálat eredménye, a lefoglalt és a család tulajdonába később visszakerült iratok aránya nem ismeretes.

1711 szeptemberében erdélyi látogatója érkezik Bethlen Miklósnak, s e látogatás következményeként újabb, nem várt diplomáciai beavatkozás lehetősége csillan fel. A felsőbb országok egyetemeire igyekvő protestáns diákok nem kerülték el a bécsi rabot sem. Így történt, hogy ifjú Pápai Páriz Ferenc még ajándékot is – apja akkor megjelent Pax Crucis című könyvét – vihetett neki, s „Bethlen Uramis örült az könyvnek”.³² E látogatás alkalmával Pápai peregrinációs albumába Bethlen a következő sorokat írta be:

Per multas afflictiones oportet nos ingredi in Regnum Dei. Act. 14. 22.

In se quotidie experiens scripsit, magnis Mundi honoribus indutus & exutus, vano titulo Comes Nicolaus de Bethlen Anno Salvatoris nati 1711.

Scribentis aetatis 7Omo. Captivitatis Dei 8tavo.

Viennae 21. Septbr.³³

S amikor ezt az album-beírást meglátta Halléban Schardius konzisztóriumi tanácsos és a hallei református egyház igazgatója, „tőlem mingyárt tudakozta, hogy micsoda rab Úr az, és in quo statu légyen. Amint tudtuk, Sérczi urammal együtt (ki is harmadnappal ezelőtt Hollandiába indult) declaráltuk a dolgot, melyet nagy commiseratióval hallgatott, és azt mondotta, hogy jut eszébe, hogy Danckelmann uram (ki is most itt lakik Hálában) beszéllette volna egyszer az Őnagysága dolgát, Bécsben lévén akkor, amikor az Őnagysága szebeni processusa az udvarnál fenn forgott. De ők azt gondolták, hogy vége vagyon azon processusnak az Úr Őnagysága consolatiójával, márpedig értvén az Őnagysága hosszas rabságát, intimálta nékünk, hogy írjuk meg Becsbe, hogy ha még de tempore esset és olyan instantiája által reménlene az Úr Berlinből valami kevés consolatiót magának, ha Őnagysága consultumnak aránza, küldje által az instructiót kezébe, ő Danckelmann urammal együtt cum assistentia aliorum religiosorum Berolinensium fideliter procurálja. Igy lévén a dolog, adja elméjére Kegyelmed Őnagyságának a Schardius uram istenes szándékát, és ha őnagysága több rosszat nem lát benne messzelátó elméje szerint, declarálja hosszas nyomorúságát, írván à parte Danckelmann és Schardius uraméknak, benne fogyatkozás nem lészen” – írja levelében valószínűleg Tarczalinak ifjú Pápai Páriz, s hozzáfűzi még: „Adja Isten, ne kívántassék szolgálatjok, jó intentiójok ugyancsak méltó becsületre.”³⁴ Nincs közelebbi tudomásunk Danckelmannék közbenjárásáról, de Bethlen jóakarója lévén – „szeretett, becsült engem ez az ember igen; mikor elbúcsúztam tőle, könnyezve csókolt meg”, jegyzi fel róla Bethlen még 1690-ben –, elképzelhető a diplomáciai kapcsolatfelvétel.³⁵

Feltételezhetően az 1712-es koronázás körüli szokásos amnesztiának is lehetett szerepe abban, hogy 1713. szeptember 20-án végre változás állt be sorsában: reverzális ellenében felszabadult az őrizet alól, jóllehet a császár engedélye nélkül sem szállását, sem Bécset nem hagyhatta el.³⁶

Ezt követően 1716 márciusáig, felesége haláláig még csak említés sem történik levelezésében az Erdélybe való visszatérésről. S mint tudjuk, e tragikus eset sem szolgáltatott kellő indokot arra, hogy – akárha időlegesen is – hazaengedjék.

Tarczali Zsigmond egy fennmaradt, 1715 első felére datálható levéltöredéke viszont megőrizte számunkra e kérdéskörnek egy fontos adalékát. E közvetett forrásból szerezhetünk tudomást arról, hogy a Bethlen család a problémát továbbra is napirenden tartotta; olyan részletekre is fény esik, amelyekről eddig nem tudtunk. „A Mélt. Úr Hazájában való botsátásanak kérését a mi illeti – írja Tarczali Bethlen vejének, Teleki Sándornak –, en arrúl magamis sokat, sokszor gondolkosztam, nemis találok én abban lehetetlenséget, mellyért bizonyos circumscriptiokkal meg nem lehetne; Kérésének módgyát idgj gondolnám jobnak, ha a’ Mélt. Asszony és egészsz Háza, a Nemes Statusokat alázatos Memorialissokkal requirálnak, cautiot és minden securitast igirvén, tsak hátra lévő napjainak végzésére való haza botsattatasaert a Szegény Úr mellet intercedalni és Memorialisokat (ad Caesarem) vadgj raepresentalni vadgy tsak recommendalni méltoztatnának. Ha penig ehez nemelly impedimentumok miat eö Nagok nem bizhatnának követnek a szerint in sine strepitus magok, és a méltóságos Bethlen Familia, és tsak küldenék kezemben a’ Memorialist én tudnám mint kén promoveálni, fel lehetne aztis tenni, hogy ha Erdélyben nem bár tsak Husztra botsátanak. A kérés szabad azért senkit meg nem büntetnek, a’ mint iram talam Isten effectumatis adna, De ez az Urnak magának nem tetzik semmiképpen vélem megis tiltotta az Aszonnak; aszt mondgja ha küldenek sem merne haza menni mert ujjab veszedelemben ejtenek, meg vallom, tudván az Úr természetit magam sem tudom, lehetneé az illy abstractiohoz tselekedetit és szavait eö Naganak alkalmasztatni, hogj balra ne vinnek? Itt látom inkab járni az Úr elméjét ha az Aszszony fel jüne ide eö Nagahoz…”³⁷ Mely kívánsága gyakran hangzott el vecsernyekori könyörgésében: „Ha rabságomban is, hadd élhetnék feleségem jelenvaló vigasztalásával, dajkaságával e megkeseredett vénségemben maholnap rám omolható betegségeimben és halálomban.”³⁸

Volt már szó róla, hogy a bécsi évek egyhangú napjainak belterjes eseményeit nem méltatta Bethlen a megörökítésre. Aki eddig oly hatalmas erőfeszítéssel dolgozta fel élete, tettei történetét, leveleiben rendkívül szűkszavúan szól önmagáról, élete folyásáról, körülményeiről. Egy-egy gondolattal utal egészségi állapotára, amely világ csudájára méltó, egy ízben pedig külső ábrázatáról írja meg, szinte portrét küldve, hogy az a szebenihez képest mit sem változott. Tolla minden energiáját leköti viszont gazdaságának, családjának távigazgatása, ezért gyakran mindenes ügyvivője, egyetlen bécsi támasza, Tarczali Zsigmond leveleihez kell fordulnunk, hogy pontosabb képest kaphassunk Bethlen élete könyvének e megíratlan zárófejezetéről.

Immár beletörődve sorsába, elfogadva a változtathatatlant, sztoikus nyugalommal, az áhított „békességes tűrés”-sel viseli el a száműzetés terhét. „Lelki örömben” él, az isteni gondviselésnek tulajdonítva mindazt, ami őt érte. Látomásai támadnak, melyektől „fogva énbennem az Istenben való bizodalom, hüt, reménség, békességes tűrés, Isten akaratján való megnyugovás, engedelmesség, alázatosság, hálaadás, egyszóval minden lelki ajándékok az én nagy vigasztalásommal szemlátomást nevekedtek s nevekednek naponként.”³⁹

Ebből a talán pietista életérzésből, világlátásból – melyre nagyon jellemzőek a „vecsernyekori könyörgés”, A léleknek Istennel, magával és a testével való beszélgetése sorai – „Az en Vensegemnek remenlett Dajkaja Coronaja”, Rhédey Júlia halálhíre zökkenti ki, hogy aztán még mélyebbre süllyedjen benne. Vesztesége feletti fájdalma olyan nagy és súlyos, hogy kozmikussá tágítva, a barokk végleteket mozgósítja a próféta nagysága és önmaga semmisége közötti hasonlatban. „En az en el kábult keserűségemet képzelni sem tudom, nem hogy ki mondani tudnám. Szörnyű keserves példa Ezechiel 24. 15. & seq. En nem vagyok Propheta Gane vagyok. De ennyivel keservesebb az en dolgom Ezechielenel. Velle az Isten beszellet Felesege halala okatis meg mondotta, es hathatósan vigasztalta. Azonba ugyan tsak maga temette el. Ez énnekem eggyik sints, mind azaltal mivel hogy ennek előtteis biztattak, hogy könnyebbitteni fogjak ezt az házi Arrestumot, úgy hogy szabadon járhassak a Varosba s a Varosonn kivülis valahol szeretem. Ehhez kepest most akarom eő Flsgt supplicalni, hogy Temetes es Arva Hazam rendbe vetelere botsassanak be, ambar ha ismet viszsza kellis lakni ide jőnöm. Vagyok Istenbe bizodalommal es jo remenseggel.”⁴⁰ Titkára szavai is megvilágítják Bethlen lelki összeroppanását, majd a békességes tűréssel önmagán erőt vevő pietista gesztusát: „Meltóságos Jó Uram gyamoltalan Hazan történt igaz Istennek látogatásán magamis el kábult elmemet ki nem tudom irnom, annyival a Szegény Úr haborodásat irhatom mindazáltal nyilván tapasztalom a’ szenvedésben Istennek eö Naganál nagj kegjelmét lenni, mellyet az Úr mai eö Naga levelebül magais eszre vehet.”⁴¹

A kezdeti, kimondhatatlan fájdalom az isteni gondviselés lelki flastroma alatt sajgássá tompul, s így – bár levélstílusban addig ritkán elért magaslatokon jár – a tőle megszokott, józan, racionális hangra hamarosan visszatalál, s a temetéssel kapcsolatos gyakorlati utasításokra tér át. Legvégül pedig, a számonkérés leveleiben ironikus fekete humora is jelentkezik: „Be elvétetted-é, vagy mi a veszélyt irsz, hogy 20 vég fekete posztót vettetek, talám az utat is posztóval teritettétek be a Háztol fogva a Temetőig?” – feddi a temetési pompában pazarló József fiát.⁴²

Hátramaradó napjaiban – melyek számát bizonyára megrövidítették a felesége halála s a haza nem mehetés kiváltotta pszichikai folyamatok – írt levelei már egy magát ugyan meg nem tagadó, de lelkileg összetört öregember portréját vetítik elénk. A „praefectuskodáson”, József fia és Teleki Sándor gazdasági irányításán kívül az Erdélyben maradottak – családtagok, egyházi és világi tisztviselők – közömbössége, hozzá nem értése feletti dohogás jelenti a kapcsolatot hazájával.

Bécsi környezete is megkeseríti végnapjait, de erről leveleiben csak elvétve, bátortalanul tesz említést – a tény viszont kitűnően jellemzi Bethlen hatalmának és erejének hanyatlását. Ezúttal ismét Tarczali Zsigmond leveleit kell tanúztatnunk a teljesebb tájékozódás végett.

Az agg Bethlen Miklóst szakácsa, Szaplonczai István tartja megfélemlítve a karmai között. Szaplonczai – katolizálván! – minden bizonnyal császári szolgálatban állt, és feladata a Bethlen körüli kémkedés lehetett. Csak így végezhette bűnös üzelmeit. Bethlen aláírását hamisítja, kölcsönt vesz fel a nevére – teheti, hiszen Bethlen levelei az ő kezén fordulnak meg, végrendeletét is ismeri, neki mondta tollba Bethlen. Tarczalit – azzal fenyegetve, hogy megöli, ha még egyszer Bethlen Miklós közelében látja – sikerül távol tartania, és „hamis ragalmazo nyelveskedésekkel engem az vr mellöl el tudván fogattak be helyettem szállásra az vr mellett lévö szobában nyilvan valo kurvakot és azokkal kereskednek ház bért tüllök vévén.”⁴³ Döbbenetes és egyben tragikomikus ez az ellentét, mely szintén Bethlen megfélemlítéséről árulkodik: míg szállása egyik szobájában a vén rab Bethlen Miklós naponként hálát ad Istennek, hogy nem fertéztette meg magát, addig másik szobájában bordélyt rendez be Szaplonczai!

Tarczali állításának igazságáról egyébként maga Bethlen győz meg, amikor egy kényes levele utóiratában jelzi, hogy „Ketelen Szaplonczai miat adtam ezt Tartzalihoz, hogj ell küldgje. A valasztis Tarczalihoz kel dirigálni.”⁴⁴ S csak akkor meri megírni az otthoniaknak, hogy „En eő kgyme, Szaplontzai Szolgám, Coquam miatt szenvedtem 2. esztendőtől fogva annyit, bizony Ezer Tallérért fel nem vettem volna kit az Isten tud”, mikor Szaplonczait már négy hónapja nem is látta.⁴⁵

A Bethlen Miklós halálát követő eseményekről, a bécsi temetésről, illetve a test hazaviteléről és erdélyi örök nyugalomba helyezéséről az utókor egymásnak ellentmondóan nyilatkozott. A legvalószínűbb az, hogy a Scipióként hazáját hamvaira sem érdemesítő s az utókor kegyeletteljes elégtételével otthon pompásan eltemetett Bethlen-kép egyaránt az írói vágyak kivetítése. Ma már sem hazaviteléről, sem bécsi temetkezési helyéről nincs kézzelfogható bizonyítékunk. De az bizonyos, hogy Erdély exkancellárjának még legutolsó levelei, végrendelete, intézkedései is arról tanúskodnak, hogy élni vagy halni, de haza készült. Tarczali Zsigmond leveleiből, híradásaiból – az eltemettetés körülményei mellett – pedig az tűnik ki legalább annyira világosan, hogy Bécs mindent elkövetett Bethlen ott-tartására. Élve vagy holtan, de Bécsben. Jóllehet a Bethlen-párt – ha létezett volna valaha –, vezetője másfél évtizedes meghurcoltatása után, széthullott volna, s a hetvenöt éves Bethlen Miklós sem jelenthetett már aktív politikai tényezőt, neve még mindig fényesen csillogott, s hazatérése az ártatlanság diadala lehetett volna.

Az alábbiakban Bethlen ügyvivőjének, Tarczali Zsigmondnak leveleiből idézem a Bethlen Miklós halálára, temetésére, írásainak visszaszerzésére vonatkozó részleteket. A címzett Bethlen József.⁴⁶

1716. október 28. „Szomorúan irhatom Nagodnak, a mi jó Urunk, Nagod édes Attya el múlt Tsötörtökön kezdvén roszszatskán lenni, hirtelen tegnapra viradolag el nehezedék, és edgy nehányszori vér hányása után, udgyan tegnap 11. és 12. dellyesti óra között, szép tsendes halállal, sok szenvedesinek véget vetvén e Világbúl ki múlék: Isten nyugossa meg.

Meg itilheti Nagod, mennyi bajom légyen és ide s tova való futkosásom. Az Excelsum Consilium Bellicum tegnap minden irásit a’ szeginy Urnák el petsetelteté s el vitete, mellyeknek ki adattatasokért Nagodnak Instalni kell: Költsége sem maradt szeginynek több 94. forintyánál (a mit Nadgy Miklósi Uram hozott vólt Szaplonczaiékra, kik haláláig szomoritották, költötte szeginy). Abbúl tsinaltattam Diófa koporsót és ahoz való vánkosokat, szemfedelet mind tiszta gyótsbúl, Dolmántis tsinaltattam a M. Herczeg Aszszony [II. Apafi Mihályné Bethlen Kata], és a’ T. Cancellaria teczésébül, fekete kamukábul, és idgy ma estvére bé tészem a’ koporsóban, továbra.

Szeginynek nadgy kivánsága vólt, és sokszor mondotta, ha meg hal, s meg engedik, a Testét haza külgyem, és az üdvezült Aszszony melle temessék, idgy tetzik a’ M. Herczeg Aszszonnak és a Cancellarianakis. de ebben illy difficultások vannak.

1. Engedike még haza vitelet? a mellyet én Memorialis által és a T. Cancellaria által kerek de még Resolutiom nintsen. ha meg engedik, Nagod jűe, vadgj küld embert, vadgj itt fogadgyak le kisirésere, mert Miklósi Uram tsak maga arra elégtelen.

2. Míg a Nagod tudositását vészem, s készítem az utra, addig hol tartsam a’ Testet.

3. Költségem nintsen, a le vitele penig könnyen fel telik 300 fl. én udgjan kerek, de nem tudom adnake a Camaraúl?

Ha pedig a levitelet meg nem engedik (mellyet udgjan nem reméllek) vagj Nagod udgj parantsollya, Isten hirevel én itt tisztességesen el temettetem, a T. Cancellaria és M. Herczeg Aszszony assistentiajokkal.”

1716. november 21. „Vettem alázatoson Nagod méltóságos levelét de 10. currentis, látom nehezen esett Nagodnak a’ Néhai Úr Testének itt lött el temettetese, Szeginynek haza vitettetese bizony nékemis inkáb tetzett vólna, De edes Nagos Uram, mit lehetett egyebet tennem, midön az eö Felsége maga Parantsolattyát meg értettem, aszt változtathatni nadgy bizontalanság, annyival inkáb hogy senki hozzá sem akart szólni, addig penig tartani mig Nagod, vadgj Nagtok Instantiaja fel érkezett vólna, abba mód nem volt, mert Házánál senki nem szenvedte volna, Criptában sem tették volna bé a Templomokban, propter Religionem edgy szóval, minthogy le vitetése denegaltatott, e másként nem lehetett; Isten nyugossa meg; Szeginynek memoriajara ha Nagtok akarja lehet Epitaphiumot metzettni, és a’ Földetis a holot fekszik a Praelatustul meg Arendalni, másként 9. 10. esztendők után, midőn osztán a koporso el senyved, a’ földnek szük volta miat affele meg nem Arendált Sirokat fel szoktanak hanni; azért más Vallásunkon lévö nadgy emberekis, kik itt el temettetnek, vadgj udgjan meg veszik, vadgj idgj meg Arendallyák a’ földet, és affelett erigáltatnak magoknak Monumentumot.

A Néhai Urnak Irási ki adásaért, Nagod nevével már Instalni fogok az Excelsum Bellicumnak, és midöre ki adgyák, Ngdt tudositom…”

1716. november 28. „A Néhai Úr Irásinak ki adásáért, tegnap elöt adtam Instantiat Fel. Eugenius Herczegnek, mihelyt Resolutiom lesz, és ki szerezhetem Nagodat tudositom, egyéb Portékatskairul penig Szeginynek tudom Nadgy Miklós Uram eddig Ngdat informálta, én kezemben semmit nem vehettem.” […] „…ezen kívűl két helyere maradt adós a Néhai Úr 25. Rhenes forintokkal, mellyekertis gyakorta molestaltatom. Temetésere a Szeginy úrnak sok alázatos Instantiaimra attak 160 forintot: de azzal nem érvén kellet addalnom 25. forintot, és idgy azon költségtülis noha nehezen lehetet, Nagodat meg mentettem.”

1716. december 30. „A Néhai Mlt. Úr Irásit ez napokban revidealylyak és minyárt kezemben adgja az Excelsum Bellicum.”

1717. január 13. „A Szeginy Úr Irásit én kérem interim mitsoda difficultások intervenialtak az Úr Szent Kereszti Uram Nagodat informálhattya.”

1717. január 23. „Az néhai Mltos. Úr Irási ki adasaban difficultás interveniált, aszt mondgyák addig ki nem lehet adni, míg accurate nem examinaltatnak supponaltatvan azok köszt lenni ollyaknak, a’ mellyek contra Religionem Catholicam et Statum Publicum vólnának: Ezeket ki movealta én jól tudom, lássák mire mennek, nadgj vadra údgj hiszem nem kapnak, en tovabrais urgealom, de igen jó vólna ha Nagodis égj Memorialist iratna eö Felségének és Szép Levelet Princz Eugeniusnak, Instalván azért, hogj azon Irásokat nominanter adgyák az én kezemben ezen Irásokat az Úr Szent Kereszti Uram tudna jól concipialni ha Nagod requiraltatná…”

1717. március 13. „Az néhai Méltós. Úr Sirja meg vételerül, es az Epitaphiumrúl beszéllek elsöben a kikkel illik, és az után Nagodat voltaképpen tudósítóm. Szeginynek Irásit már meg hanták s Censuraltak, ez napokban el válik, mit tartanak meg, és mit adnak ki közzüle… Szaplonczai akar mennyit irjon, de hidgye Nagod, és választ se tégyen Ngd, hamis es tsalard ember ez, hazugságával bubán ejthetne Nagod; most udgy hiszem nem sokra meg talállya hellyet, a mikben mondgyák egyelitette magát. Szeginy Úr, akasztofát jövendőlt volt neki.”

1717. március 20. „Látom gonosz Szaplonczai igazán irja Nagod hazúg levelet, jól atta Isten hogy tömlöczben volt a Szeginy Úr halálakor, mert tudom jobbanis meg háboritotta vólna, egy szóval hazud mindenekben. A néhai Urtul hallottam ők vólnának adosok, nem eö Naga nekik, egyéb adossági penig már meg vannak a Szeginy Urnák fizetve, hamissan kóldul: Szerentsetlensegének oka maga veszett erköltse mellyet istentelenül fog arra a jámbor Miklósra. Nagod neki semmi választ ne tegyen akar mennyit irjon Nagodnak, mert perniciosus ember. A melly Irásit a Szeginy Úrnak el lopta, hazud, mert kezében nintsenek, ki atta még akkor a Papoknak, és már viszsza sem adnák neki, mert azokis meg útálták, ártalmoktul penig semmit ne féllyen Nagod.”

1717. április 17. „Az üdvezült Úr Irási közöt noha nem remellem, de igaz udgy tartok magamis hogy valami interpraetatiora valót ne talallyanak, azertis procedalok velle ollyan tsendesen, de bizza rám Nagod mert bizony Consolatiojat nem kárát munkálodom.”

1717. szeptember 1. „A Néhai Úr Irási ki kéréséhez már enis bátrabban szóllok, mert meg vallom eddig tartózkodtam, félvén ne tallallyának köszté valami offensiojokra való matériát, a’ melly az Ispánság dolgátis impedialhatta vólna.” […] „Akarám errülis Nagodat alázatoson tudósitanom. Én a Papokkal, kiknek Jurisdictiojok alat vagyon az a’ Föld, melyben az üdvezült Úr Teste fekszik beszéltem, és idgy Informáltanak, eök, ott, azért a 75. forintért, mellyet a’ temetéskor nekik attam, a’ Testet meg hadgják 7. esztendeig, senkit oda, a’ hellyre nem temetnek, ha penig az alat Nagod azon földet örökösön meg akarja venni, és in perpetuam memóriám Epitaphiumot felette tsináltatni, az Epitaphiumon kívül, kérnek tsak a’ földért 450. Rhenes forintokat mert ászt mongják, nékik az a’ föld in perpetuum többet nem importál, mivel egyszer el adva lévén, azon helyre soha senkit nem temethetnek, hanem ha valaki a’ Méltós. Familiabúl itt találna meg halni. Ha penig Nagod udgy akarná meg arendalni, hogj 30. vágj 40. esztendeig senkit azon helyre ne temessenek, míg az üdvezült Urnák Tsontyais porrá lészen, azis fel telik 150. forintban, azomban Epitaphiumot e szerint nem engednek erigalni.”

1717. október 16. „A Néhai Úr Irásinak egyik részét már ki atták, mellyek köszt van Bibliája, és Soltaros Könyveis, ott találtam ezen Testamentumatis, és accludáltam, lássa Nagod mit tselekszik vélle.

Több manuscriptumit melly sok könyvekbül áll ben tartották ászt állítván hogy a’ Catholica Religio ellen vólna, azért Censuralni kell a’ Viris Theologis, kiknekis fizetnünk kell, et si voto illorum nihil contra Cath. Religionem Sapere reperientur, azokatis ki adgyák, én rá tsak ászt feleltem: Meg irom Nagodnak és a mit parantsol a tévő lészék. A ki adottakértis kellet adnom fl. 3. mivel lég kisseb dologis itt, költség nélkül végben nem mégyen.”

1718. augusztus 27. „Szaplonczai István, (ki miat a Szeginy Úr tsendesen meg sem halhata) innen elabalt, és a mint mondgyak Erdélybe bé ment…”

 

Jegyzetek

 

Így idézd:

Jankovics József. „Ami az Önéletírásból kimaradt…” In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 164–181. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) Ami az Önéletírásból kimaradt…