A „szép levél”

Bethlen Miklós leveleinek formai és külsődleges esztétikai komponensei nagy mértékben nyújthatnak „rész-válaszokat, kiegészítő szempontokat” a „levelek tartalmát és írójuk személyiségét illetően”.1 Egyben tükrözik a korízlés állásfoglalását is a „szép levél” formai összetevőiről.

Bethlen egyik legfőbb alapkövetelménynek tartotta a jól olvasható, könnyen appercipiálható írásképet. Teleki Mihályt többször feddi nehezen olvasható – s így hiányosan érthető – írása miatt, maga pedig gyakran mentegetőzik, ha köszvényes keze vagy egyéb akadályok miatt az íráskép kevésbé esztétikusra sikerül: „Követem a roszsz írásról Vram kgdt bizony tsak imigy amúgy vagiok kivált a miatt a Tsonka purgatio miatt.” (1690. máj. 20.) S valóban, hacsak nem fogalmazványt ír, különös gonddal, jól kiírt betűkkel, a szerkezeti felépítést, gondolatváltást rugalmasan követő formai tagolással – bekezdések, a megszólítás, dátum és az aláírás helye – rendkívül következetesen valósítja meg, s teszi állandóvá egész élete folyamán levél-ideálját. E levél-ideálban az íráskép mellett a papír mérete is fontos szerephez jutott.2 Levelezésében többször is hangot ad e formai kívánalomnak, s elnézést kér a címzettől a papír szerinte tiszteletlenül kicsiny mérete és – esetenként – alakja miatt: „Hosszas és paraszt forma Írásomról kgdt követem, de azt tudom egészsz Arcusra kezdtem, de hát fél volt…” (Telekinek, 1670. szept. 1.) „Legh először az papiross kitsinséghéről követem kgdt, eztis Komám Jenei Uramtól kérettem.” (Kun Lázárnak, 1671. nov. 17.) S bizonyára nem illett a címzettet hosszú levél olvasásával megterhelni; összhangban a klasszikus retorikai szabályokkal, s Bethlen szerint a hosszú levelet olvasni nem szerető magyar főurak szokásával, gyakran kéri az olvasó elnézését hosszas írása miatt.

Bethlen Miklós tudatában volt a forma funkciójának, s adott esetben önmagán túlmutató jelentőségének. A szépet értékelte: „Jaj, mennyi bálványt imádtam teljes életemben, sokszor nem tudván, mennyit bálványoztam, a méltóságok, azoknak egy szép levelek, egy szép szavok, ez vagy amaz jószág, magamnak egy rossz, haszontalan munkám, épületem, írásom, elmém etc. mind bálványom volt.”3 Levelei is bizonyitják, hogy nem túloz, a generális „nemelly nap szép level által meghis bekellett velem”. (1690. júl. 18.)

Az itt kiemelt részek, az építészeti és az írásos alkotások együttes említése jelzi számunkra, hogy Bethlen a „szép”-en az immanens tartalmi vonatkozásokon – jó, hasznos, erkölcsös stb. – túl a formai, általánosságban a stiláris meghatározó jegyekre, elemekre is gondolt. A levél formáját, stílusát érzelmi-hangulati töltés hordozójának szánta, plusz információt rejtett bele, amint erről tanúskodik fogarasi börtönéből Telekihez írott, kiszabadulását sürgető levelei mellett Bethlen János egyik indulatos kitörése is. „Nem is látok sem Feleségemnek sem gyermekemnek jövendőbeli securitást szines szókkal irt leveledben, mind addigh valameddiglen nem kötelezed magadat ennek az lator czélodnak lehagyására, és az megh említet s Kutyfalván végben ment conclusumoknak örökös megh állására, mely dologra akkor is ighen kötelezted magadat; de végezésemnek mesterséges bontogatója voltal, s vagy ma is. Valamigh ez megh nem leszen, nekem ne irkály, firkály, mert olyanné tartom, mint ha bolond ember gyanánt jágyzanál tsak vellem; nem is kivánom látni szines magad ajánló leveledet, öregbítője és nem tsendesbitője vagy az illyen munkáiddal bántodásimnak.”4

Bethlen leveleinek műfaji vizsgálatán túl néhány nyílt utalásából is szerezhetünk információt levelezési szokásaival, a technikai lebonyolítással kapcsolatban. Általában Rhédey Júliát és Bethlen Józsefet inti saját példájának követésére. A levelek elveszésének ellenőrzésére az alábbi módszert ajánlja: „En a te leveleidet minden holnaponként kűlőnn kis kőtesbe kőtőm Valamikor penig nektek irok, mindenkor a Calendariumba a nap számmal ellenbe fel irom Miért [nem] tseleketteted teis azt avval a rest Joseffel. A te leveled hatarais mihelyt érkezik mindjárt fel irom, mikor keőlt, s mikor vettem.” (1713. szept. 2.)

„3. es 6. praesentis Kőit leveleidet vettem. De azonn tsudalkozom, miért nem irod meg 8.15.22.29. February irt leveleimet vettede, hiszem örökké azonn Kellene az Írásodat Kezdeni. Rendesenn választ tenni, es osztann Uy dolgot úgy imi Kerlek s-intelek Kövesd ezt, ne vakoskoddgyam, bizony magadnak artaszsz velle” – oktatja fiát, Józsefet, mintegy a levél szerkezetét is felvázolván előtte. (1716. márc. 18.) Ugyancsak fia figyelmét hívja fel a levelek másolatának megőrzésére: „Megvert az Isten a postával: Az előtt a te leveled mind jól el jö vala, tsak az enyém vész vala, most már látom a tiéd is vész. Azért a Páros könyvedet (ha tartasz vedd elé, ha nem tartaszsz bolondság, hányszor megparancsoltam hogy tarts, a mint én tartok, és az ilylyen az citált locusnak az egyik oka) mondok vedd elő, és ha mit az alatt az egy néhány hét alatt Írtál volt, ird meg ismét, hadd tuddgyam.” (1716. szept. 9.)

Az egyik ilyen „páros” könyvének köszönhető, hogy az 1696–1697-es évből viszonylag sok Bethlen-levéllel rendelkezünk, melyek eredetije ma ismeretlen helyen lappang vagy nem is létezik.

Műfaji előzmények, normák. Szerkezet

Szinte megoldhatatlan feladat pontosan meghatározni a Bethlen Miklós-i levél mintáit, műfaji, retorikai genezisét. Tizenöt éves korára már kialakul leveleinek szerkezete, formula-készlete, s ez állandósul, alig változik a hátralévő fél évszázad alatt.

A kezdő lépéseket a retorikában Keresztúri Pál vezetése alatt tette meg a gyermek Bethlen. Tanára, aki a tételes retorikaoktatást kevésre becsülte, két-három árkus papíron foglalta össze tanítványai számára a fontosabb szabályokat, s alig hat hetet fordított besulykolásukra. „Altalmenvén rajta, csak megmutatá: ilyen a chria, ez az epistola, ilyen az oratio, nosza csak ad praxim et exercitia; számtalan epistolát írtunk, azután chriát és oratiót is.”5

Mint az idézet is mutatja, az episztolaírást a szónoklattan részeként tanulták, s főleg a gyakorlatra esett a hangsúly. Követendő példáknak kaphatták az antik episztolairodalom kiemelkedő darabjait, Cicerót, ifjabb Pliniust, Ovidiust, Horatiust. E munkák ismeretéről egyébként maga az Önéletírás tanúskodik, s nem mehetünk el a tény mellett, hogy Bethlen legelső könyvei közé éppen Cicero Epistolae Familiarese tartozott, mely a műfaj- és stílusgyakorlatokhoz nyújthatott követendő normát.6

Biztos adatok híján csupán interpolációval közelíthető meg az a tudásanyag, amit Bethlenék elsajátíthattak: a klasszikus hagyományokat vethette össze Keresztúri Erasmus és Lipsius, a két legnagyobb tekintély ide vonatkozó nézeteivel. E tájékozódást azért sem mellőzhetjük, mert általa válik láthatóvá, milyen következetesen ragaszkodik leveleiben Bethlen a klasszikus retorika előírásaihoz. Hogy Keresztúri Pál tanítása durva körvonalakban mit is tartalmazott, arra következtetni engednek korabeli, kéziratban ránk maradt kompendiumok, s Lipsius 1656-ban – igaz, egy évvel Keresztúri halála után, de még Bethlen gyermekkorában – már Váradon is megjelent Epistolica Institutiója.

E levélírási szabályzatok mindenekelőtt szót ejtettek a levél elnevezéséről, fajtájáról, funkciójáról, szerkezetéről, témájáról; a különböző funkcióknak eleget tevő levelek stílusáról, díszítményeiről s a követendő klasszikus szerzők érdemeiről.

A különböző levél-teóriák megegyeznek abban, hogy a levél neve szerint küldemény: beszéd a ténylegesen vagy feltételezetten távollevőhöz. Rendeltetése, hogy információi útján a címzettben olyan gondolatokat ébresszen, érzelmeket keltsen, amelyeket szemtől szemben elmondani nem tudunk vagy nem akarunk. Ezért, amint a jelenlevő személyek különbsége szerint is lehet a stílus emelkedettebb vagy alacsonyabb, a levélben is hasonlóan kell eljárni, de a misszilisekben sem a fenségesnek, sem a közönségesnek nincs helye, középúton kell haladnia írójának.

Témája szerint Lipsius a leveleket három csoportba sorolja: komoly (köz- vagy magánéleti ügyek), tudós (filológiai, filozófiai, teológiai témák) és családi kategóriát különböztet meg.

A levél szerkezetét illetően több elképzelés fut párhuzamosan […] felosztási elvet követve, de abban általában megegyeznek, kétféle alkotóelem létezik. Olyan, amelyiket minden levélnek kell tartalmaznia négy van: üdvözlet, búcsú, felirat, aláírás. (Salutatio, valedictio, superscriptio, subscriptio.) Hat olyan szerkezeti egység van, mely lehetséges, de nem elengedhetetlen tartozéka minden levélnek: bevezetés, előtétel, elbeszélés vagy kifejtés, cáfolat, megerősítés, következtetés. (Exordium, propositio, narratio seu expositio, refutatio, confirmatio, conclusio.)

A levelek azonban rendszerint csak négy fő részből állanak: bevezetésből, előtételből, megerősítésből és befejezésből. Természetesen az osztályozás mindig finomítható.

A témák számát tekintve megkülönböztetnek vegyes, illetve egyszerű levelet.

A levélnek – csakúgy, mint a beszédnek – három fő fajtáját különítik el: demonstrativum, deliberativum, iudiciale.

a) Bemutató (demonstrativum): e fajtában a tárgyat bizonyítékokkal mutatják be – hivatalos, hálaadó, üdvözlő, meghívó (esküvőre, keresztelőre, temetésre stb.), ajánló, dicsérő, közlő, jelentő, szórakoztató szerepet tölthet be.

b) Megfontolandó (deliberativum): rábeszélő, lebeszélő, buzdító, kérő, vigasztaló, intő funkcióval.

c) Ítélő (iudiciale): vádló, védő, panaszló, mentegetőző, szemrehányó, pirongató, gyanúsító, támadó funkcióval.

A levél stílusának kialakításakor Cicerót, Senecát és Lipsiust idézik legtöbbet. Gyakran hivatkoznak Lipsiusra, aki szerint a levél legfőbb erényei – virtus -: a rövidség, áttekinthetőség, egyszerűség, tetszetősség, illendőség. (Brevitas, Simplicitas, Perspicuitas, Venustas, Decentia.)

A rövidségnek tárgyban, szerkezetben és szavakban is meg kell nyilvánulnia.

Az áttekinthetőség és az egyszerűség mind a gondolatban, mind a beszédmódban, mind a szerkezetben jelentkezzék.

A tetszetősség elérhető az egyenes, élénk beszéddel. A példabeszédek, versek vagy elmés mondások, régi cselekedetekre való hivatkozások emelik a levél értékét, a kellően adagolt vidámság a levél lelke.

Az illendőség követelményének eleget téve két összetevőre kell tekintettel lenni: a személyre és a tárgyra. A személyre kétszeresen, az íróra és a címzettre. Az érvelés és a mondatok formája ezekhez igazodjék.

A levél élénkítő díszítményeiként hasonlatokat, allegóriákat, képeket, szentenciákat, szerzői idézeteket javasolnak, de hangsúlyozzák a levélíró egyéni kifejezéseinek, keresetlenségének fontosságát is.7

E korabeli közkeletű tudnivalók mellett nem hanyagolható el a humanista levélírási szabályokat távolról is biztosan követő levelezési hagyomány – a praxis – sem, az elmaradhatatlan epistoláriumok, vagy éppen a kancelláriai formuláskönyv segédletével. Ez utóbbiakat is jelentősnek tarthatjuk, hiszen Bethlen maga írja, hogy ifjú korában mennyit segédkezett apja mellett Barcsai Ákos kancelláriáján. (I. 163.)

Később pedig Ramus retorikájának tanulságait is gyümölcsöztethette, amelyet Csemátoni Pál vezérletével Heidelbergben tanulmányozott.8

Levélformájú publicisztikájának (Epistola ad Ministros…) kialakításában közvetve is szerepet játszhatott az Epistolae obscurorum virorum, mely szintén első könyvei közé tartozott, s amelyről elítélő véleménye volt.9

Bethlen Miklós levélíró gyakorlatára is vonatkozik Hopp Lajos megállapítása, miszerint a misszilisek magyar nyelvű változata a kötetlenebb magánlevelezésben szerkezetileg három fő részre redukálódott.10

A fentiek figyelembevételével Bethlen Miklós leveleinek struktúrája ekként alakul:

1. Salutatio – megszólítás és/vagy üdvözlés, jókívánság.

2. Narratio – in medias res rátérés a tárgyra; a narratióban több alkalmi elem föllelhető.

3. Conclusio – mely már magában foglalja a búcsúköszöntést és jókívánságokat is.

Végül, e három fő alkotórészhez csatlakozik negyedikként a levélzáró formula a dátummal és aláírással, mely előtt a levélíró szolgálatainak felajánlása és státusának – apa társa, sógora, komja, vén rab stb. – megjelölése áll.

Ezekhez járul még az összehajtogatott levél hátlapján vagy külön borítékon a címzés.

Nyilvánvaló, hogy az egyes levelek esetében – alkalmiságuknál fogva, tematikájuk következményeként – az alkotórészek elhatárolása nem ennyire világos, következetes.

Levéltipológia szempontjából Bethlennél a lipsiusi felosztás szerinti komoly és családi levelek szinte mindegyikével találkozunk: kitűnő, iskolázott példáit láthatjuk a gratuláló (gratulatoriae epistolae), a szerelmes (amatoriae e.), az esküvői, keresztelői és temetési meghívó (nuptialis, baptismales, funebrales e.), köszönő (gratiarum actoriae e.), bocsánatkérő (deprecatoriae e.), ajánló (commendatoriae e.), kérő (petitoriae e.), vádló (accusatoriae e.), mentegetőző (excusatoriae e.), intő (monitoriae e.) leveleknek.11

Stílus

Ha a Bethlen Miklós-misszilisek nyelvi-stilisztikai szintjének eszköztárát, annak kialakulását és az Önéletíráshoz való viszonyát kívánjuk megvizsgálni, nem kerülhetjük meg az Önéletírás stilisztikai jellegzetességeinek összefoglalását; létrejöttük, s az életműben betöltött szerepük viszont csak a levelek fényében érthető meg igazán. E viszonyrendszer elemzéséhez feltétlenül szükséges azon – egyébként feltűnően csekély számú – megállapítások összegezése, melyeket a szakirodalom ez idáig a Bethlen Miklós-i próza formálódásáról és főbb tulajdonságairól tett.

Bethlen Miklós stílusának nyelvi forrásait Tolnai Gábor a korabeli élőbeszédben s a Károlyi-biblia nyelvében, Bán Imre pedig a „bibliás protestáns stílushagyomány” örökségének egyéni stílussá fejlesztésében látja. Ehhez a nyelvi-szókészleti alaphoz társul még egyrészről – Tolnai Gábor a „szemléletes valóságábrázolás, a szenvedély és a szójáték”, másrészről – Bán Imre a „filozófiai elmélyedés, a lendületes elbeszélés, az alakrajz, a vallásos áhítat, az olykor álomszerűén misztikus lelkiállapotok kifejezésének képessége” –, s így már valóban a Bethlen Miklós-i próza legsajátabb formai és tartalmi hatótényezőit számláltuk össze.12 De vajon mi ötvözi, s mi hozza közös stíluseszmény alá e kellékeket, kialakítván belőlük az Önéletírás megismételhetetlenül egyedi stílusát, előadásmódját?

Ez – bármennyire félünk is kimondani – az anekdota formai elemeinek – légkörteremtő intonálásának, anyagkezelésének, lineáris lefutásának, jellemrajzának, kifejezéskészletének, sőt drámai dikciójának – teremtő és termékeny átvétele.

Észre kell vennünk ugyanis, hogy Bethlen alapmagatartása nem az íróé, hanem a szónoké, az előadóé. Ha olvasóról ír, akkor is hallgatóra gondol, azt képzelvén maga elé, annak beszél, ad elő. Néha orációt tart, máskor mesél, gyakran mintha anekdotát mondana. Természetének egyik legalapvetőbb vonása az anekdotára való hajlam, maga írja önmagáról: „a tisztességes fabula, história nem fogyott ki a számból, sőt talán trágárság, bolondság, scunilitásig is excedáltam benne néha”. (I. 110.)

Az Önéletírás anyagának szerveződésében is jelentékeny szerep juthatott az anekdotának – amint arra Pirnát Antal figyelmeztetett azok az emlékek rögződtek meg leginkább memóriájában, s ennél fogva fő művében is, amelyeket már többször is elmesélt hosszú élete s évtizedes rabsága folyamán. Talán innen ered e betétek csiszoltsága; kerekded történetté formálásuk esetleg hosszabb folyamat eredménye, nem csupán az ihletett pillanaté.

A hallgatóhoz intézi szavait Bethlen; meggyőzhet róla az alábbi felszólítások igéinek – bizonyára öntudatlan – sorrendje: „Jere, maradék, halljad és csudáid az ördögnek énellenem való, néked, ha olvasod, nevetséges, de Vízaknának ekkor siralmas és nékem veszedelmes munkáját; tanulhatsz belőle.” (II. 106.)

„Jere, hallj és olvass szörnyű dolgokat…” (II. 107.)

Emellett a vártnál sokkal gyakoribb az anekdotikus hangütés, az anekdotára emlékeztető intonáció: „Itt ezen a gyűlésen egy Erdélyben talán sohasem történt dolog esék.” (I. 362.)

„Ilyen tréfát is ejte ekkor Fogarasban rajtam…”, (I. 365.) vagy: „Egy nagy hiábavalóságomat nem hallgatom el.” (I. 229.)

Tipikus anekdotái figyelemfelkeltő és hangulatteremtő kérdéssel indítva: „Hát az archívum és a kancellária szállása miatt mint járék a gubernátorral?” (II. 135.)

„Ez a püspök olyan insolens lön:” (II. 52.)

„A palatínusnál laktam szeptemberig; azalatt lön ilyen dolog.” (1.217.)

„A dolog elein csaknem rútul megbotlám tudatlanságból.” (I. 403.)

„A máramarosi tisztet Isten csudálatosán adá.” (I. 403.)

Nem véletlen, hogy Zrínyi tragikus végű vadászatát is a hadvezér hattyúdalaként előadott fabulával-anekdotával vezeti fel. (I. 206.)

A fentiek csak kiragadott példák, számukat hatalmasra növelhetnénk az Önéletírásból. S amikor nem ennyire feltűnő az indítás, akkor is többnyire kiválóan előadható történet kerekedik tolla nyomán.

Ugyanerre az olvasóval/hallgatóval létesített közvetlen kapcsolatra vall az efféle anekdotikus lazaságú összekötő, átvezető szövegrészek megléte: „De hadd menjen Szász János elől az ő ritka példájú tragoediájával és én is utána in anno 1704.” (II. 117.) Vagy: „De amíg ezek mennek, jőnek, lássunk egyéb szükséges dolgok megírásához.” (I. 300.) És itt is szaporíthatnánk a sort!

Különösképpen jellemzőek szempontunkból a témaváltást jelző bekezdések hely, idő és személy megjelölésre utaló kifejezései, amelyek – tudjuk jól Hermányi Dienes Józseftől – oly fontos szerepet töltenek be az anekdoták expozíciójában.

De nem jutunk más eredményre akkor sem, ha az úgynevezett szépírói szigetek feltérképezésére indulunk; nem mások azok, mint remekül megformált, asztal mellett is elmondhatókká kerekített, szórakoztató, ironikus-önironikus csattanójú vagy moralizáló-didaktikus konklúzióba torkolló kerek, egész, a kontextusból csonkulás nélkül kiragadható esetek elbeszélései.

S amiként a jó anekdota szerves tartozéka a párbeszédek szellemes, élvezetes, pergő ritmusú visszaadása, ugyanúgy él Bethlen is e módszerrel az élénkítés, a szemléletesség, a csattanó előkészítése és időzítése kedvéért: a nagy sodrású leíró-elbeszélő részeket gyakran váltja fel dialógusokkal, sőt, azt is mondhatnánk, ez fő műve egyik leggyakoribb élénkítő eszköze. Ahol csak teheti, párbeszédre bontva adja elő a történetet.13

Még a lírai fogantatású szépírói szigetként számon tartott a Kun Ilona gyötrelmes haláltusáját leíró sorok is az idézéses technika anekdotikus dikcióját követik. „Halála előtt negyednappal délután néki háborodék, iszonyú egymás ellenében által függesztett, szegzett szemmel nézni és sikoltani kezde: Jaj, jaj, bizony elkárhoztam. Meg-meg imádkozott, s mondta: Nem kárhoztam. Ismét: Jaj! bizony elkárhoztam. Meg imádkozott, s monda: Nem kárhoztam.” stb. (I. 332.)

Mindezzel természetesen nem szeretném lefokozni az Önéletírást anekdoták láncolatává, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Németh László által is megcsodált „szépírói szigetek” valóban már-már szépírói ökonómiával, módszerességgel és tudatossággal kidolgozott és lekerekített történetei általában anekdotikus köntöst viselnek, s az anekdota nemcsak kitérők, szórakoztató-nevelő szándékú vagy illusztratív célú epizódok formájában – persze, úgy is -, hanem immanens, az előadás belső formai sajátosságaiból, a műfaj természetéből fakadó elemként is jelen van az egész mű struktúrájában. Erre a módszerre és hangra már jóval az Önéletírása, előtt rálelhetett: szónoki képességeiről, retorikai jártasságáról nemcsak önmaga, hanem a kortársak is megemlékeznek – többnyire persze negatívan.

E természetes, mesterkéletlen, közvetlen, de rendkívüli éleslátásról, kiváló megfigyelő és elemzőképességről tanúskodó hang pedig, amely az Önéletírás stilisztikai összetevőinek oly fontos eleme, már ugyancsak korán, a leveleknek az élőbeszédhez közelítő nyelvi kifejezésmódjában jött létre. E tulajdonság a misszilisek funkcionális velejárója, hiszen szerepük éppen az, hogy a szóbeli kommunikációt helyettesítve, annak képzetét keltse az olvasóban/címzettben.

A kényszerű kitérő után – mely azért volt szükséges, hogy ne elszigetelt, az életműben előzmény nélküli jelenségként értelmezzük az Önéletírást, s hogy világosabban lássuk formai összefüggéseit a levelezéssel – vessünk most már néhány pillantást Bethlen levélstílusára, vizsgáljuk meg missziliseinek nyelvi-stilisztikai rétegeit.

Legelőször is azt kell megállapítanunk, hogy a levelekben is a már említett két fontos tényező az uralkodó, meghatározó jellegű: az élő nyelv, s a biblikus szó és képhagyomány. Hopp Lajos idézi Pais Dezső jelentős megfigyelését, hogy az erdélyi úri rend körében kialakult egyfajta társalgási nyelvtípus.14 Ez a műveltebb rétegek köznyelve Bethlen levelezését is szuggesztív erejű képekkel, közmondásokkal, szólásokkal színesíti-ízesíti. E nyelvi szövet szellemes, humoros és rendkívül kifejező, plasztikus. Élettapasztalatokban gazdag, tömör – s emiatt nagy nyelvi ereje, érzelmi töltete és hatása van. Állandósult szókapcsolatainak stiláris értékét Bethlen is alaposan ismeri, alkalmazásukra gyakran vállalkozik, főleg akkor, ha a stílus természetességét és a szólásokban-közmondásokban, szállóigékben felgyülemlett konkrét történelmi tapasztalatot is a meggyőzés szolgálatába kívánja állítani. Természetesen e stílusélénkítő eszközök nem csupán a szóbeli, hanem az íróktól-prédikátoroktól örökölt írásbeli hagyományból is átszűrődhettek Bethlen írásműveibe.

Levelei is bővelkednek – épp a szentenciózusságban rejlő nyomaték kedvéért – közmondásokban. „Nem várnám én az sült galambot az számba” (1675. júl. 29.); „Megh vallom bizony félek, a kása már eggyszer megh éghetvénn a számot” (1677. nov. 14.); „Veszett fejszének nyele fordulna” (1686. márc. 24.); „Föld Fazékhoz Fűz fa kalán kell vagy jo” (1714. ápr. 14.). Egyiknek három változatát is adja: „tudom kerdetlen tanátsnak ayto megett helye” (1670. ápr. 21.); „de lassan az tanats adással io Miklós Uram, mi van az hazba olly helyis mellyet ayto meghének hinak, s-neha füstelis fizetnek” (1667. nov. 20.); „az kerdetlen Tanáts, vagy hagyatlan Prókátor fizetését ne rendellyétek számomra”(1671. okt. 22.). 1714. ápr. 14-i levelében pedig latinnal is megtoldott, kisebb csokrot állít össze a nagyobb nyomaték kedvéért közmondásból: „A kicsiny Gjermekböl nő a Nagj Ember… azt mongja a Magyar: Kaparj kurta, s neked is leszen. A Deák meg azt mongya: Óra et labora dabit Deus omnia bona.”

Hogy levélírónk korának nyelve mily képgazdag, azt számos szólás és szóláshasonlat igazolja, amelyek nemcsak Bethlen, hanem a kortársak levelezésében is állandóan jelen vannak: „mely spitzen legyen a haza dolga” (1677. szept. 28.); „olly gonosz tündér világ ez” (1678. febr. 18.); „más kosárába eperiet nem szednénk örömest” (1667. febr. 26.).

Ezt a képalkotó fantáziában egyáltalán nem szegényes nyelvi alapréteget, a társalgási nyelvet dúsítja fel Bethlen a másik nyelvi-stilisztikai forrásból, a Bibliából vett szó és képanyaggal. „Bibliád legyen, ha az én levelemet akarod olvasni” – inti Bethlen Lászlót (1709. jan. 23.), s a mai olvasónak is meg kell fogadnia intelmét, mert leveleinek számos rejtett utalása van, melyek csak a Biblia segítségével fejthetők meg a maguk eredeti sokszínűségében. Mert a szent könyv ismert alakjainak, eseteinek követendő vagy éppen kerülendő példaként való idézésével gyakorta még kifejezőbbé, s ugyanakkor artisztikus-szakrális erejénél fogva meggyőzőbbé, hatásosabbá teszi leveleit. Amiáltal a misszilisek napi szükségletekhez alkalmazkodó, kérgesebb-darabosabb nyelvi közegében hoz létre nagyobb művészi energiával rendelkező szépírói szigeteket. Módszerének két fokozata van, az alacsonyabb rendű esetében csak a locusra utal, az igényesebb, kidolgozottabb változat esetében elmondja a példázatot, s kommentárt is fűz hozzá. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy – amint arra Sík Sándor nyomán legutóbb Hargittay Emil hívta fel a figyelmet – „Miklós pap”, ahogy Önéletírásában nevezte önmagát, módszere rokonítható Pázmány Péter leveleinek biblikus eredetű képhasználatával.)15

Bethlen leveleiben a nyomtató ökör, a szőlőben kincset találó ember, valamint a frigyláda megérintéséért halállal bűnhődő Uzza példája a legszembetűnőbb; leveleiben és Önéletírásában, meg természetesen imái szövegében egyaránt találkozhatunk az olaj és a liszt megszaporításának motívumával.

De nem csupán e kézenfekvő utalások eredetét követve juthatunk el a Bibliáig, hanem rejtettebb szálak nyomán is: számos – ma már esetleg önálló leleménynek tűnő – metafora s egyéb kép és alakzat mögött is meg kell látnunk a bibliai inspirációt. E képek néha egészen köznapiak, látszólag a mindennapi természet megfigyelése eredményeként is lecsapódhatnának a műben, ám mégis átvételek. Gondolok itt olyan metaforákra, mint a sír a lelkem, vagy a konkoly hintő sátán, vagy nádszálhoz bízik. Ha Bethlen Miklós azt írja, magányosan, az eseményektől távol, bagolyként szeretne élni, akkor azt a baglyot nem az erdőben figyelte meg, hanem a 102. zsoltár sorai visszhangzanak nála: Ollyá lőttem mint az bagoly / Ki az kietlenben huhol.16 Ha meg arra kéri vejét, Teleki Sándort, hogy a katalizált menyétől megkaparintott unokákat, „mint tűzből kikapott üszögöket, ismét az tűzbe vissza ne vesse”, azaz az anyjuknak vissza ne adja őket – akkor Amos vagy Zakariás próféta szavai bújnak meg e látszólag hétköznapi kép mögött. (1713. jan. 28.) A családjától elszakadt családfő felkiáltását – Isten tegyen Strutz madár tojást belőletek – is csak akkor értjük meg a maga teljességében, ha felfedjük bibliai vonatkozását: Isten bölcsessége még a tojását földön hagyó, s azt a Nappal, porral kikeltető strucc fiának életére is ügyel. ő a távolból csak egyedül erre az isteni gondviselésre bízhatja családját és gyermekeit. (1715. szept. 21.)

Az itt példákkal is illusztrált jelenségnek az a valószínű oka, hogy a bethleni próza két fő alkotórésze szervesen összefonódik: a Károlyi-biblia képes beszéde a 17. század közepére-végére már a köznyelvben is lecsapódott, annak éltető eleme lett – miként ez a kor köznyelvét megőrző levelezés-anyagban nyíltan tetten is érhető. Az emberek ekkor már „sub parabola Sacra Scripturae” nyugodtan gyalázhatják egymást! (Lásd az Apor István szavaira történő utalást, 1701. jan. 20.)

Érdekes és fontos, mind a kor műveltségi közállapotaira, mind Bethlenre jellemző adat, hogy a szentírás után mindjárt az ezópusi fabulák következnek a hivatkozások számát tekintve!

A bibliai példázatok és az ezópusi fabulák mintegy tekintélyelvű jelenléte indukálja a kérdést: vajon mennyiben valósította meg Bethlen a levélírás fentebb körvonalazott retorikai szabályait, hogyan követik misszilisei a klasszikus útmutatást? Azt kell mondanunk – az eddigiekből és az ezután következőkből is ez világlik ki –, hogy maximálisan eleget tett a követelményeknek. Már a levél tagolásánál rögtön szembetűnik, hogy formailag következetesen ragaszkodott az ideálhoz. A hosszadalmas, magyarázkodó bevezetés – amely korában oly gyakori! – nélküli, in medias res kezdésben minden bizonnyal Cicero volt a tanítómestere, csakúgy, mint a célratörően tömör előadásban. A lipsiusi virtusok mindegyikével dicsekednek levelei. Írásai a lehetséges legrövidebbek, egyszerűek, első pillantásra áttekinthetőek. Az illendőség kívánalmát mindig betartja, még ha ez különös erőfeszítésébe kerül is! A tetszetősség feltételeire nagy gonddal ügyel, a bibliai és ezópusi utalásokon kívül bölcs mondások, versek és régi jeles tettek idézései a meggyőzés funkciója mellett a tetszetősség követelményét is kielégítik. (Vergilius Aeneise, 1677. szept. 28., és 1702. nov.; Gesta Romanorum, 1709. júl. 29.; Panormita, 1702. nov.)

Esett már szó eddig is arról, hogy a kitűnő stílusérzékkel megáldott Bethlen levelezésében is mily nagyfokú tudatossággal élt a költői kifejező eszközök érzelemközvetítő s valóságtükröző tulajdonságával. Álljon itt néhány példa ezek szemléltetésére, hangsúlyozva azonban, hogy a szövegek, amelyekből származnak, nem irodalmi igénnyel és szándékkal jöttek létre. Az is nyilvánvaló, hogy a képek és kifejező eszközök használata csak a műfaj és a retorika szabta határokon belül lehetséges; a misszilisek természetesen nem alkalmasak minden figura vagy trópus teljes értékű alkalmazására. A kiemelt szóképek és alakzatok nemcsak a bethleni levelekre jellemzőek, azok mindegyikével találkozhatunk önéletírása lapjain is.

Szóképek

Hasonlat: „azoknak az hadaknak urunk mellé való hozása éppen olyan, mint mikor az tüzet az puskapor mellé tészik” (1678. jan. 11.) „úgy vagiok, mint a vesztő kártyás többet teszen fel, hogy a mit el vesztett viszsza nyerje” (1691. okt. 31.) Olvasmányélményt tükröz: „az többi csak olyan, mint az szamár az király választásban” (1678. jan. 11.)

Metafora: „ezek s ehez hasonló több szép gyümöltsök termettek steremnek az Discordia fáiánn” (1671. dec. 29.) „eb a Török, kutya a nemet, és ezek ketten megh emésztenek bennünket” (1677. szept. 28.) „ne tartsa Helénának azt a roszsz Ispansagot, es illyen lehetetlen utakonn ne űzze” (1711. márc. 18.)

Bethlen metaforái között oxymoronszerűeket is felfedezhetünk: amit Telekinek ír, az csak „oosaghba ujsagh”. (1675. márc. 22.) Kun Ilonát „édes szerelmes kis nagy Anyám”-nak titulálja. (1667. nov. 7.)

Metafora és hasonlat kombinációja: „Noha en kgdbe nem kissebb mertekbe latom azt az Orrbantzot, a mint Írja kegd, hogy en raytam volt iffjanta, de en meghis nem leszek ollyan Eer vago Köppölyözeö Izzasztó Doctora kgdnek, a minemüek ennekem voltak, hanem tsendessebb es hamarebb való gyógyulást kívánok kgdnek.” (1699. jún. 6.)

Metonímia: „ritkán történt száz esztendő alatt is, hogy jól járt volna a ki a falu fejében kardot vont” (1677. dec. 4.) „de mégis úgy hiszem, ma holnap fel virrasztya az Isten ennekem azt az Uy esztendőt, mellynek Calendariuma, es több Uy esztendeje nem leszen. En kivanok Uy Calendariumot sokat kgdnek” (1715. jan. 19.)

Alakzatok

Önéletírásában többször alkalmazza a szó jelentését ellentétesre változtató antiphrasist, egy példa a leveleiből: „nem Omni, hanem Parvipotens” – jellemzi volt kollégáját 1711. márc. 18-án. Memoárjában és levelezésében egyaránt kedvelt alakzata a szójáték, a szavakkal való játék. Wesselényi Ferencről, a Murányi Vénusz férjéről írja: „Kászoni ellenis ualoba keményenn irt az Palatinus ki most Nagy Szombatba lakik uagy gyakik, uagy mind kettőt miueli”, s ugyané levelében reprodukálja tréfásan Barakonyi Ferenc beszédhibáját is: „Ba ba ba barakonyi Uramat Somlyóra citálták s-ighen saynállia, nem tuddgia miért, azt mondgya nem mehet gya-gya gyakrann ollyan meszsze.” (1666. júl. 27.)

Levelezésében ugyanolyan szívesen él bevált retorikai fogásával, mint az önéletírásában: antonomáziát hoz létre, amikor a tulajdonneveket köznévvel helyettesíti. Leggyakoribb céltáblája e módszerének Apor István. Idézzünk leveleiből is példát: „tapaszsza a fejét eő Porsága, […] APor Uram”. (1702. szept. 20.) Itt a feszültséget a többértelműség okozza: egyrészt utal Apor alacsony származására, másrészt por mivoltára, sőt a féreg jelentés is belejátszhat a teljes értelmezésbe. Másutt Galambosnénak kíván „szép Galamb fiat”. (1713. febr. 1.)

Bethlen Miklós különösen nagy mestere az erősítés, a nyomatékosítás alaki és tartalmi alakzatainak. Előszeretettel használja a túlzás, a hyperbola érzelmi többletét: „bizony énis nemelly nap tsak nem le beteghedém, addigh akarám, vagy tsak lattatám Küküllő Varmegyét vízzel ki innya.” (1667. jún. 20.) „Bezzegh nem ez uolna az barattságh két holnapigh eggy vakaritast sem imi, talám azt tuddgia kegd Indiába méntem”. (1666. júl. 14.) „kgd leuelét az Palatinusné soha el nem tudá olvasni, én sem tudám s-ha ezentúl úgy imális nem tudnám ha ugyan tizenkét oculart tennekis az orromra”. (1666. júl. 27.) Ugyané célból gyakran él a felsorolás lehetőségeivel: „Istennek, vallásunknak, hazánknak, annak a vármegyének, maga famíliájának, nekem, gyermekemnek szolgál kglmed aut nunc, aut nunquam”. (1711. máj. 2.) Igéket halmozva: „Az Isten kglmeteket tanítja, látogatja és próbálja én bennem és engemet, mint Jobot, vagy Pált, megkoronáz”. (1711. szept. 8.) Jelzőbokrot produkál önmagáról szólva: „en Ártatlan szegheny tanulni igyekező es Szerencsemet kereső Iffiu Legheny.” (1666. szept. 22.) 143 Feltűnően sokszor kíván a felsorolás-fokozás-ismétlés hármasságával hatni, s ritmusával érzelmi nyomatékot adni szavainak. „Sok az hir, sok az hazughságh, sok a temondád” – jellemzi az erdélyi közállapotokat 1677. szept. 28-án írt levelében. Az ismétlés-felsorolás-fokozás hármasságában bizonyos spirális fejlődést láthatunk: „de nagy vigyázás, nagy sietség, és nagy titok kívántatik ebben” – írja 1677. nov. 14-én. Vagy: „megh lássa kgd az Portára kik mennek, és azt megh lássa, megh nézze s-ugian iol megh nézze kgd, mind vallásunkra, mind az Magyar Igyre, mind maga kgd állapottjára nézve.” (1678. febr. 24.) „De publicis sokat szólhatnék, írhatnék, sírhatnék” – e felsorolás is jelzi a spirálisan végbemenő minőségi változást, a mondanivaló súlyosbodásának, a nyomaték növekedésének fázisait. (1711. márc. 18.)

Az alábbi tagadószó-bokorral pedig rendkívül szemléletesen sikerül jeleznie azt az őrjítő bizonytalanságot, amelyben a Porta hagyta őket: „Fő Vezér sem üdöt nem mond migh várakozzunk, sem utat nem mellyen procedállyunk, sem embert az kivel tractállyunk, mert úgy látom sem Császár sem Kaymekam nem tuddgya, sem Salvus Conductus sem assecuratio nintsen, mégh tsak azt sem mondotta vagy írta sem feö Vezér sem az többi hogy ménnyené valaki bé tractálni vagy ne ménnyen, holott iol tuddgya kgyd mindenek tsak attól fugghenek hogy mi ieő az Portárol, addigh mü sem Tractákba sem Actiokba semmit sem procedálhatunk, az Atyafiakis migh nem assecuratusok onnét belöll, én nem tudom mint kezdnek valamihez, nemis hiszem semmihezis kezdgyenek”. (1667. aug. 23.)17

Sűrűn használt alakzata a figura etimologica és az ikerítés. Érdekes példája ennek a tőismétlés és a felsorolás kapcsolata: „de igy mi sollicitalton sollicitallyuk, emezek halasztón halasztnak, Panajot irton ir, az Nemet mind eleb nyomoz.” (1667. okt. 17.) Ikerítéssel számos levelében találkozhatunk: üztek-füztek, tserellye-berellye, sittam-rittam, suttognak-futtognak, susognak-pusognak.

A felsorolás mesteri kezeléséből sok esetben felfüggesztés születik. (L. korábbi példák, illetve 1674. nov. 16.)

Önéletírásában is megfigyelhető, de levelezésére legalább annyira jellemző az alliterációhoz való vonzódása. Szinte állandósult jelzős szerkezetei vannak: hitván homlok, hitván ház, derék dolog, emberséges ember, vékony válasz, vendégeskedő világ, végső veszedelem, vékony vélekedés. De nagyobb mondattani egységekre is érvényes ez a megállapítás: „kivált vallásunkon valók vádoltatnak”, (1677. nov. 22.) – „megh mondták, s magok mingyárt mentek el”, (1679. ápr. 3.) – köblös quietantiát kglmed küldje kezemhez”, (1689. okt. 10.) – „Ketelen kell kket emlekezetetnem kettöre.” (1699. szept. 14. után.)

A felkiáltás és a köznapi érdeklődésen túlmutató, nagy érzelmi töltéssel bíró kérdés ritkán fordul elő Bethlen Miklós leveleiben. „Kurva légién minden nőstény nemzettséghe, a ki mind tsak kegdt okozza”. (1678. febr. 18.) „Hey Uram Uram Erdélyi Fő rendű Iffjusag!”; „Haj hay Isten előttis unalmas szegény kevélység Pompás lakodalom!” (1715. júl. 27.) Hatalmas, eruptív indulat fűti az alábbi, metaforába torkolló, szemrehányó-számonkérő kérdés-bokrot: „Almelkodva ettem kgd az en Onokaimot Tutorul kivannya. Mitsoda Leiekkel, es mitsoda Ortzaval? Hogy gondollya mégis kgd? En Öreg Attyok meg elek, egessegbenn, eszemenn, es pennám szabadsagabann vagyok. Az Istenért kerem kdt az en fejer szakallamot az Uijaival ne fűsűllye. Ezt erdemlie az en Atyasagom…” (1715. júl. 27.)

Mint a fenti idézetek egyikéből-másikából is kitűnhetett már, Bethlen stílusát átmeg áthatják a gúny és az irónia kifejezései. Ez a szellemes irónia csillan fel, amikor a Teleki Sándor követelte sót indiai sónak nevezi – jelezvén a követelés irrealitását, s egyben a rá jellemző csavarással még a cukor ellentétes fogalomkörét is bevonja, hogy tovább fokozza az irrealitás képzetét! (S tegyük hozzá még azt a képet is, amellyel aztán igazán az álom világába játssza át tartozását; annyira jogos és igaz Telekiék követelése, mint ahogy ő a bécsi István templom tornyának a gombján ül és trombitál!) Máskor ironikus eufemizmussal „audientiás ház”-nak nevezi börtönét!

A gúny és az irónia az öregedő Bethlen Miklósnál leginkább a feddés és dohogás formájában nyilvánul meg, amikor Erdélyben maradt családjának gyarlóságai felett bosszankodik. „Az az Ágnes, Clara Pártáját fejedbe szegző Patkó szeg nem egyéb, hanem a te Josephez való ertetlen Bak majom kölyket ölelgető szerelméhez hasonlatos kedvezesed” – bírálja feleségét, Rhédey Júliát majomszeretete miatt 1715. márc. 27-én kelt levelében. Majd pedig az anyja temetésére – Bethlen Miklós szerint – túl sokat költő, feleslegesen pazarló József fiának is kijut a dorgálásból: „Én tudom a szegény Anyád temetése költség nelkül nem lehetett, azzal tartoztunk. Be elvétetted-é, vagy mi a veszélyt írsz, hogy 20 vég fekete posztót vettetek, talám az utat is posztoval teiítettétek be a Háztol fogva a Temetőig? Elvárom erről a tudósitást. Hova teszitek már azt a sok rosz posztot?” (1716. szept. 9.)

Korábban esett már szó arról, hogy Bethlen Önéletírásában fontos szerepet szán a dialógusnak, párbeszédekre bontva adja elő mondandóját, ugyanakkor szavaival, gesztusaival jellemzi is hőseit. E módszerének már levelezésében ki kellett fejlődnie, hogy a címzettel röviden, tömören és nagyon láttatóan közölhesse mondanivalóját, illetőleg mások szavait hűen reprodukálja. Megannyi alkalommal él a közvetlen tolmácsolással: „Apám Uram ma az Aszszony ielen létébe monda nékem: Ha magam dolga volna, arbitrativára mernem botsáttani…” stb. (1668. máj. 20.) „én mondek eő Naganak, hogy az le vei irás ugyan meg lehetne, tsak hogy éggy szobais néha ember olly hibát tehet, hogy sok szóvalis nehéz el boronálni, azért hogy sem az írató, sem az Iro ne karhoztattathassék, én az mit irok minutaba Kgyteknek el küldöm, hogy corrigalván az hol kell, osztán úgy expedialtassék.” (1670. okt. 13.) „Azt mondgia, ha en tiz Aranyba fogadom fel eö százba, hogy soha Betsbe a mü Tractánk finaliter nem decidaltatik…” stb. (1686. jún. 2.)

Már leveleiben meg-megcsillan kitűnő atmoszférateremtő, jellemzőmegjelenítő képessége: „Teghnap az Inquisitio közbe hozának éggy nagy kötés levelet Kintzingnek, fel szakasztvánn olvasni kezdé, s-a kegd moddgia szérént fütyölni s-hay haygatni, a szekbe viszkolodni, sa fejet vakami, hogy a parokájatis mayd le ütötte a fejeröl, s-monda. Közzel vagyunk ahoz, hogy a Törökkel megh bekellyünk, mert az Imperiumba felette megh lobbant az hadakozás. Kérdém ki miatt s-mondá A Frantziai Király nem nyughatik.” (1686. márc. 28.)

A mondatszerkesztés síkján megfigyelhető, hogy – a praktikus céloknak megfelelően – Bethlen a racionális, nyelvileg egyszerű, barokkos túlburjánzástól, cicomától mentes, a műfajjal adekvát, középszerű stílusfajtát és az azzal járó mondatszerkesztési normákat tartja követendőnek. Előnyben részesíti ezért a paralel mondatszerkezeteket. Természetesen minden esetben a levelet kiváltó konkrét ok, tárgy határozza meg a levél és a beszéd fajtájának megválasztását, illetve az egy levélen belüli keveredésüket. (A genus deliberativum, demonstrativum, iudiciale, vagy akár a genus didascalicum műfaj-deformálta elemeire, miniatűr megvalósulásaira kell itt gondolnunk.) Egy adott Bethlen-mondat jellegzetességeit és struktúráját a levélben mindig az határozza meg, hogy leírásakor melyik eszményi beszédfajtát tartja választott tárgya szempontjából a legeredményesebbnek, leghatásosabbnak, s azt próbálja – a műfaj korlátái közé szorítva – realizálni. Ennek megfelelően hol tömören tájékoztató, hol részletezően leíró. Másutt szinte jogi előadást tart – ez általában, a magyar terminológia hiánya miatt nehézkes, többször kell a „féldeák-félmagyar”18 megoldáshoz folyamodnia, miközben panaszol, véd, vádol, figyelmeztet vagy rendre utasít. Ismét másutt érvet érvre halmoz: meggyőzni vagy tanítani akar. Olykor az indulat elragadja pennáját, s szinte követhetetlenné feszíti szét mondatainak építményét, amely egyébként jól idomul a feladat minőségéhez – mely feladatok azonban legtöbbször hétköznapiak. Csak ritkán kívánják és engedik meg az ilyen ünnepélyes emelkedettségű körmondatot: „Isten eő Felsége ingyen való io voltából nékemis azt éngedvén érnem, hogy házasságomnak gyümöltsét gyermekemet lássam, az eő Felsége ayándekát ugyan azon nagy Kégyelmű Atyámnak s-Attyának az Szent keresztség által bé akarom mutatni, szentelni, és az Jesus Christus Zászloia alá az eő Felsége parantsolattya szerént állittani, Melly igyekezetemnek s-tartozo kötelességemnek végben vitelét betsülletes io akaró Uraim s-Atyámfiai, de kiváltképpen Szerelmes Atyám Vram eő kegyeme tettzéséből rendeltem ez ielen való holnapnak 21. napián, itt Szent Miklósi házamnál lénni” – sikerült mintáját adva a keresztelői meghívó, illetve a keresztszülői tisztre felkérő levélnek. (1670. júl. 6.)

Van-e fejlődés, tanúi lehetünk-e valamiféle művészi érésnek, ha végigtekintünk az időrendbe sorolt Bethlen-leveleken – joggal vetődhet fel a kérdés, ha a végső nagy teljesítmény, az Önéletírás felől vizsgáljuk a hozzá vezető utat. A pontos választ azonban lehetetlen megadni: egyes évekből, illetve évtizedekből sok levél maradt fenn, más évek és évtizedek termését alig ismerjük. Eltérő jellegű és rendeltetésű levelek állnak rendelkezésünkre az életpálya elejéről, közepéről és végéről. E több mint hétszáz levél csak töredéke Bethlen levélírói produkciójának. Ha mégis – e gyűjtemény alapján – meg akarnók válaszolni a kérdést, a fentiek miatt csak óvatosan tehetjük.

A kötet 701 levelének megoszlása évenkénti bontásban: 1657: 1 1665: 6 1673: 3 1681: 2 1689: 13 1697: 48 1705: 0 1713: 14 1658: 0 1666: 29 1674: 4 1682: 1 7690: 25 1698: 13 1706: 0 1714: 11 1659: 0 1667: 40 1675: 10 1683: 2 1697: 7 1699: 26 1707: 0 1715: 15 1660: 0 1668: 19 1676: 9 1684: 0 1692: 6 1700: 13 1708: 10 1716: 17 1661: 4 1669: 5 1677: 20 1685: 5 1693: 11 1701: 29 1709: 15 é. n.: 4 1662: 0 1670: 10 1678: 16 1686: 19 1694: 4 1702: 24 1710: 9 1663: 0 1671: 12 1679: 7 1687: 7 1695: 7 1703: 24 1711: 18 1664: 2 1672: 14 1680: 3 1688: 3 1696: 39 1704: 13 1712: 33

Az itt olvasható levelek bizonysága szerint Bethlen levélíró fénykora a század hatvanas-hetvenes éveire esik, amikor még volt megfelelő szellemi partner: Teleki Mihály. Kettejük kapcsolatának romlásával, illetve Teleki Mihály halálával Bethlen stílusbravúrjai is megritkulnak, a kevés üdítő kivételtől eltekintve csak a tragédiák (bebörtönzése, felesége halála) hozzák benne felszínre az írót. Az Önéletírás utáni, beszűkült világban már csak mondatai vannak, amelyek a ritka képességről és tehetségről vallanak. Ez időszakból inkább – latin nyelvű – kérvényei, beadványai őrzik emelkedettebb hangjuk révén a kitűnő stiliszta kézjegyét.

A levelek és az Önéletírás, valamint az említett két nyelvi réteg, az erdélyi társalgási nyelv és a biblikus eredetű protestáns hagyományt felölelő szó és képkészlet egymásra vetítése azzal az eredménnyel jár, mely szertefoszlatja a Bethlen Miklós önálló szépírói képteremtő fantáziája iránt táplált túlzó illúziókat. Az ő érdeme inkább abban rejlik, hogy olvasottsága, óriási műveltsége, kifinomult ízlése és nyelvérzéke révén a két forrásban történelmileg felhalmozott képanyag gazdaságos, leleményes, tudatosan szelektáló felhasználásával és új rendszerbe foglalásával, valamint az anekdota formai sajátosságaira épülő előadásmóddal és hatalmas levelezése során az olvasóval szemben kialakított, közvetlenséget eredményező írói attitűddel egyedi értéket, új minőséget hozott létre: a Bethlen Miklós-i prózát. Azt a szintézist, amely a reneszánsz szórakoztató igényű elbeszéléseinek egyszerű, ám könyörtelen logikájú plaszticitását, a protestáns prózahagyomány nemzetés önvizsgáló viviszekcióját a barokk hatalmas ívű körmondatában egyesítette.

 

1 Vizkelety András, A szép levél, in Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, Bp., 1967, 409.

2 Eltérően Cserei és Apor egybehangzó megjegyzésétől: „Az levélírásban is semmi ceremóniát nem tartottak, mint most, mert ha alábbvaló embernek is egész árkosra nem írsz, még azt is koportában nem csinálod, vagy spanyolviasszal nem pecsételsz, megharagusznak érte; az régi embernek penig, akármely nagy embernek írt valaki levelet, egy árkosnak a negyedit egészlen beírta, alig maradott egy kis tiszta papiros, mikor az levelet egyben fogták, ahová titulust irtanak.” (Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta Tóth Gyula, Bp., 1972, 39.) Való igaz, hogy Apafinak még írhattak negyed ívnyi papirosra is kérvényt, de a változó korízlésnek megfelelően a század végéhez közelítve egyre ritkábban. – Ezzel összecseng Bánffy Dénes 1673. okt. 29-én Teleki Mihályhoz írott levele, mely tovább árnyalja a kérdést: „Kővárban fogta Kegyelmed az ollót felejteni, mert nyiretlen papirosra irt nekem.” (MTAK Kézirattára, Ms. 4932.

3 Bethlen Miklós Imádságoskönyve, in Bethlen Miklós Önéletírása, kiad. V. Windisch Éva, bev. tan. Tolnai Gábor, Bp., 1955, II, 174.

4 Bethlen János levelét 1. a 161. sz. levél jegyzetében, in Bethlen Miklós Levelei (1657–1716), összegyűjtötte, sajtó alá rend., a bevezető tanulmányt és a tárgyi jegyzeteket írta Jankovics József, Bp., 1987 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 6/1–2).

5 Bethlen Miklós Önéletírása, I, 152.

6 Herepei János, Néhány adat Bethlen Miklós tanuló-éveiből, in , Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében, H. J. cikkei, szerk. Keserű Bálint, Bp.-Szeged, 1965, 594 (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 1).

7 Az összefoglalásnál az alábbi művekre támaszkodtam: Justi Lipsi, Epistolica Institutio, Editio ultima, Varadini, Apud Abrahamum K. Szenei. M. DC. LVI. (Régi Magyar Könyvtár, II, 872.); A Román Tudományos Akadémia bukaresti könyvtárának kézirattárában található Ms. lat. 61. és Cod. lat. 79. sz. kéziratok; valamint Verseghy Ferenc, A magyar nyelv törvényeinek elemzése, III. rész, 5. füzet, A magyar nyelv művészi felhasználása, Szolnok, 1967, 497–507.

8 Bethlen Miklós Önéletírása, I, 181.

9 Uo., 1,151; Herepei János, Apáczai és kortársai, H. J. cikkei, szerk. Keserű Bálint, Bp.-Szeged, 1966, 594 (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 2). Megemlítésre érdemes még, hogy Bethlen Miklós első könyvei közé más leveleskötet is tartozott; Iusti Ricki Gardensis Belgae Prunitiae [Provintiae] – Epistolicae ad Italos et Belgas címmel jegyezte fel 1652-ben Váradi Miklós. (Uo.)

10 Hopp Lajos, A magyar levélműfaj történetéből, in Irodalom és felvilágosodás, szerk. Szauder József, Tarnai Andor, Bp., 1974, 502.

11 E kérdéshez 1. még: Gerézdi Rábán, A levélíró Váradi Péter, in Uő, Janus Pannoniustól Balassi Bálintig, Bp., 1968, 75–142., illetve Tarnóc Márton, Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában, Bp., 1978, 116–117.

12 Tolnai Gábor előszava Bethlen Miklós Önéletírásához, I, 25–26, illetve Bán Imre, Eszmék és stílusok, Bp., 1976, 199.

13 Vö. Bethlen Miklós Önéletírása, I, 352–353.

14 Hopp, i. m., 518.

15 Hargittay Emil, Pázmány Péter levélstílusa és a barokk, in Eszmei és politikai kérdések a régi magyar prózairodalomban, Bp., 1977, 188.

16 Szenci Molnár Albert Költői művei, sajtó alá rend. Stoll Béla, Bp., 1971, 233 (Régi Magyar Költők Tára, XVIL/6).

17 Ugyanezen módszert 1. Bethlen Miklós Önéletírása, I, 336.

18 Tolnai Gábor kiemelése Bethlen Miklós Önéletírásából, I, 25.

 

Így idézd:

Jankovics József. „Bethlen Miklós leveleinek formai, műfaji és stilisztikai jellemzői”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 132–149. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.

→Eredeti közlés (PDF) Bethlen Miklós leveleinek formai, műfaji és stilisztikai jellemzői

Korábbi megjelenés: Jankovics József. „Bethlen Miklós leveleinek formai, műfaji és stilisztikai jellemzői”. In Bethlen Miklós levelei, szerkesztette Jankovics József, 65–83. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1987.

Szóljon hozzá!