Erotikus költészetünk regiszterei
A Madách Imrével foglalkozó szakirodalom általában nem mulasztja el az alkalmat, hogy felemlítse az irodalmi folytonosság, a családi hagyomány igazolásaképpen a verselgető ős, Madách Gáspár nevét, illetve a genius locit megidézve jelezze Alsósztregova alkalmas voltát a világtól elvonult meditációra, a költői alkotásra. Ettől eltekintve azonban a Madách-ős nincs igazán köztudatunkban, művei nem antológiadarabok,1 életművét pedig csak töredékesen ismerjük. A vele foglalkozó irodalom többségében elítélően nyilatkozik gyarlónak tartott versírói képességeiről,2 a magyar irodalom történetének legutóbbi szintézise pedig néhány mondatos értékeléssel jelöli ki irodalmunk folyamatában elfoglalt helyét. S e hely nem túlságosan hízelgő Madáchra nézve: „… Madách a maga szerényebb tehetségével az eddig kialakult magyar nyelvű énekköltés valamennyi műfajával kísérletet tett, mestere – Rimay – bonyolult költői technikáját azonban már nem tudta elsajátítani, verselése nehézkesebb, Rimay költészetéhez képest új színt csak néhány versének durván erotikus motívumai képviselnek. Alacsonyabb színvonalon őrzi a sztoikus filozófia hagyományait is.”3
Lehet-e, szabad-e a helyes mérték elveszítése nélkül mégis Madách-jelenségről beszélnünk? Talán az igen a válasz e kérdésre, ha nem irodalmunk folyamatában elfoglalt helyét, hanem szerepét vesszük figyelembe, s tesszük vizsgálat tárgyává. E szempontból irányítva alakjára, tevékenységére és az ő kezétől származó ún. Rimay–Madách-kódex anyagára az érdeklődés fénycsóváit, rögtön izgalmassá, érdekessé s irodalomtörténészeinket nem kevés, máig megoldatlan probléma elé állítva: rejtélyessé válik mind a mű, mind az életmű, mind pedig az a feltáratlan irodalmi-szellemi közeg, amelyben ez utóbbi kiformálódott.
Ez a, kellő támpont hiányában, számos megoldatlan textológiai-irodalomtörténeti feladat növeli számomra izgalmas jelenséggé Madách Gáspár eléggé nem ismert, s merem remélni, az alábbiakból kiviláglik: némiképp félreismert írói alakját és irodalmi termését.
A jelenség megítélésénél a már felvillantott Madách-rokonságnál sokkal fontosabb életrajzi és alkotáslélektani ténynek tartom egy másik rokoni kapcsolat szerepét Madách Gáspár verselői hajlamának és szellemi arculatának alakításában. Ez pedig az ugyancsak közismert viszony: költőnk Rimay Jánosnak volt az unokaöccse. S ami a vérségi kötődésnél is jelentősebb: úgy tűnik fel: egyben tanítványa, famulusa, irodalmi partnere és vetélytársa, hagyatékának őrizője és mentője – szellemi örököse. Vagyis kettejük kapcsolatában – alacsonyabb szinten – megismétlődik a Balassi–Rimay-viszony. E tény önmagában is megnöveli Madách Gáspár szerepének jelentőségét, ugyanakkor halvány jeleket ad a századforduló utáni évtizedek irodalmi életének rezdüléseiről, miáltal újabb adalékokat kaphatunk Pallas magyar ivadékainak tevékenységére és annak hatására vonatkozóan. Mert talán nem tévedek túl nagyot, ha e szellemi kisugárzást jellemzőnek tartom Madách Gáspár műveinek létrejöttében és alakulásában, már csak a Rimayval való kapcsolata okán is, és úgy vélem, éppen emiatt inkább a centrum közelében lehetett a helye, mintsem a periférián. Az 1590 körül született és 1641–42-ben elhunyt nógrádi nemes neve századunk elején vált igazán ismertté, amikor Radvánszky Béla – igaz, összekeverve Rimay alkotásaival – először tette közzé verseit.4 Azután sokáig csend övezte műveit, mígnem, több mint harminc évvel ezelőtt – éppen az Irodalomtörténeti Társaság felolvasóülésén – Bóta László próbálta Rimaynak visszaperelni a Rimay–Madách-kódex azon szerelmes verseit, amelyeket Eckhardt Sándor nem vett fel a Rimay János összes művei címet viselő kritikai kiadásba.5 Bóta ez irányú törekvéseit – invenciózusságát elismerve – tiszteletben tartotta, de nem tette magáévá az irodalomtörténet. Varga Imre újabb kutatásai, illetve a verseknek a Régi Magyar Költők Tára számára történő sajtó alá rendezése során számos fontos és ismeretlen életrajzi adatot sorakoztatott fel Madáchról.6 Ám ő is úgy találta, hogy Bóta László attribúciós érvei ahhoz ugyan nem elegendőek, hogy a szerelmes verseket Rimaynak tulajdonítsuk, ahhoz viszont feltétlenül elegendőnek bizonyultak, hogy Madách Gáspártól elpereljük őket. Így az RMKT XVII/12. kötete már 42 darabot (és variánst) közöl Madách neve alatt, 17-et (köztük a már említett szerelmes verseket) pedig a Rimay–Madách-kódex ismeretlen szerzőtől származó verseiként publikálja. A 42 darab közül néhányat – többségében fordításokat – abszolút hitelesnek kell tekintenünk a szerző, vagy a fordító tulajdonjogát jelző-védelmező megjegyzések miatt. Más művek esetében pedig a javítások jellege, a stiláris és szerkezeti módosítások, a munka közbeni vagy utólagos szerzői beavatkozások természete, a variánsok egymáshoz való viszonya, illetve az egyes elemeknek az életműben való vissza-visszatérte szolgáltatta Varga Imre számára az indítékot és a kellő alapot, hogy azok is a szerző által nem jegyzett, de hiteles Madách-művek közé kerüljenek. Eljárásának jogosságához nem fér kétség, és annak megalapozottságát az esetek többségében el kell ismernünk: az RMKT kötete jelenlegi kollektív tudásunkat tükrözi. Ugyanakkor azonban újabb és sürgető filológiai, textológiai, verselemzési és biográfiai kutatómunkák elvégzésére is fel kell hogy hívja figyelmünket, hiszen az RMKT ún. „ismeretlen szerzőtől származó versei” még jelentős attribúciós problémákat vetnek fel, s azok nyitottságát, megoldatlanságát jelzik – aminek egyébként esetleg Madách Gáspár életműve látja a kárát.
Jóllehet nincs a kezünkben százszázalékos, megcáfolhatatlan bizonyíték az itt tárgyalandó három – különösképpen kettő – versnek a hiteles Madách-versek közé sorolására, a szakmai konszenzus e döntés helyessége mellett kezd kialakulni a Sodomához hasonló kezdetű vers és a Bendő Panna komáromi asszony éneke, valamint a Balassa János éneke solymocskájárul című versek esetében. Hangsúlyozva, hogy e kérdésben irodalomtörténet-írásunk még nem mondta ki a végső szót, magam is úgy látom, hogy a szakirodalom eddig felhozott érvei inkább a versek egybetartozása és a Madách-szerzőség mellett kerülhetnek a mérleg serpenyőjébe – nem áll rendelkezésünkre elég ok, hogy ezt érvényesen megcáfolhassuk. Ugyanakkor jelzem, hogy a Balassa János éneke szerintem erősen kilóg a – be kell vallani, nagyon töredékesen ismert – Madách-oeuvre-ből. A stílus- és kifejezésbeli hasonlóság ellenére szemlélete idegen az ismert Madách Gáspár-művekétől, eszmei-ideológiai mögöttese is eltér azokétól.
Mivel Madách Gáspár alkotásai közül az említettek verték fel a legnagyobb port, s mivel létük, illetve attribúciójuk jelentős mértékben – érzékelhetően jobban, mint Madách többi verse – meghatározó volt az irodalomtörténeti értékelés és ítélet kialakításában, én is e versekkel foglalkozom a továbbiakban.
Klaniczay Tibor negyedfél évtizeddel ezelőtt írt tanulmányában felfigyelt arra, hogy a reneszánsz válságtermékeként jelentkezett a túlhajtott erotika, illetve annak ellenhatása, a szerelmi undor, csömör, a szerzők „ingadoznak a pornográfia és a szerelemundor között”.7 S magyar példát idézve felemlíti „…Madách Gáspár versét Bendő Panna bájairól és »erkölcseiről« s általában Rimay és Madách szerelemviszolygását. A petrarkisták – folytatja Klaniczay – imádott női eszményét a manieristák leemelték a piedesztálról, durván letiporták, majd kiűzték a szellem, a művészet világából.” Álljunk meg e tételnél egy pillanatra, melynek általános igazságértékét nem vitatva nézzük meg, hogyan is vonatkoztatható mindez Madách Gáspár szerelemfelfogására. A kérdés ugyanis nem ilyen egyszerű. A válasz – a már jelzett filológiai-attribúciós természetű problémák miatt – valószínűleg nem is lehet egyértelmű és végleges. Az is nagyon valószínű, hogy nem azonos tőről fakad Rimay és Madách szerelemviszolygása. A minden gond nélkül Madáchnak tulajdonítható versek női- lletve szerelemképe önmagában is igen összetett. Bíráló hangjában valóban túlteng a rossz erkölcsű, gonosz asszonyi állatról megfogalmazott erkölcsi ítélet. Már nem ilyen meggyőző szakavatottsággal és költői erővel szól a jó asszonyi állatról, ám feltétlen híve az elme, a józan okosság által szabályozott házastársi, vagy a házasulás érdekében létesített szerelmi kapcsolatnak. Még ilyen mértékben sem tételezek fel szerelemundort a Bendő Pannáról írott vers mögött, lévén szó, Gerézdi terminológiájával, kurvacsúfolóról, amelynek célja egyetlen, rossz erkölcsű, feslett úrinő tetteinek kiéneklése, feddése, morális elítélése.
Egészen más a helyzet viszont a Rimay–Madách-kódex ismeretlen szerzőtől – a korábbi szakirodalmi fenntartásokat tudomásul véve is egyre inkább hajlok afelé, hogy magától Madáchtól – származó tizenöt szerelmes versében – amelyek már akkor is jellemzőek lehetnek Madáchra, ha ő csak másolta őket. E ciklusban – mert feltétlenül összetartozó, fiktív epiko-lírai és talán kronológiai rendet is követő versekről van szó – pontosan ellenkező a kép. Itt éppen a petrarkista hagyományok továbbélését, az udvari jó modort, s az azzal járó fentebb stílt, az úrnő-szolga, illetve rabtartó-rab viszonyt, s az annak megfelelő tipikus szituációkat (levél- és ajándékküldés, távollét, beteljesülés stb.) vagyunk kénytelenek konstatálni. (E szövegek a finomabb virágszimbolikán túl alantasabb ezoterikus célzásokat nem tartalmaznak, egyetlen – s talán éppen ettől beszédes! – kivétel csupán ez az erőteljesebb kifejezés, kép: „Szépek szabadságát hagyjuk azért helyin / S vigadjon s ki őket viselheti nyelin, / S nyugodjék is ki-ki kegyesének mellin, / S kitől lehet, kést is cseréljen hüvelyin.” – Ez utóbbi sor változatai többször is előfordulnak hitelesnek tartott Madách-szövegekben: Csak telhessék nyers bőrrel hiveled (Bendő Panna-vers), illetve Telhessék eleven késsel hivele (A paráznaságról szóló traktátus fordításában). Akár Rimay, akár Madách írta e verseket, vagy származzanak bár egy harmadik kéztől, a Madách-lejegyzésben való fennmaradásuk azt sugallja számomra, hogy – a Horváth Iván meghonosította terminussal élve – ennek az arisztokratikus regiszterbe8 tartozó, udvari típusú szerelmi lírának, s vele a nő – a jámbor, kegyes, szemérmes, szűzi, tehát: erkölcsileg érdemes nő – piedesztálra állításának Madách Gáspár tudatvilágában még helye van, vagy legalábbis egy életszakaszában helye volt.
Ugyanígy ezen arisztokratikus regiszterbe tartozónak vélem a Bendő Pannát feddő éneket, mint a morális elutasítás eszközét. Nem érthetek egyet a nagytudású Gerézdi Rabánnal abban, hogy e vers „Hangja méltó a tematikához. Tessék-lássék azt mímeli, hogy az erkölcs védelmében hallatja szavát, hivalkodva tükröt tart a delikvens elé, s ezzel kész is a menlevél a latorkodásra… S a célbavett már csak ürügy, fő a trágárkodás. Minden újra meg újra a nemi közösülés felé fut ki.”9 Ha így lenne – teszem már én hozzá –, akkor módszere azonos lenne azzal, ahogyan – Horváth Iván szavaival –: „A populáris regiszter trágár szövegei is gyakran élnek képmutatóan a didaktikus helytelenítés eszközével…”10 E képmutatásnak nyoma sincs, a vers semmilyen szintjén:
Komáromban lakó te Bendő Panna! Igaz ember volna, ki szemedre hánna, Fajtalan életedet elődben számlálna, Mint egy tükerből, dolgaidot ábrázolna.
Eszedben nem veszed, mikínt állapatod, Belől az testedre rút fekély fakadott, Ragadó bojtorján ruhádra akadott, Hamar is miatta leszen bódulásod.
Jámbor asszonyok közé nem is számlálhatnak. Gonosz erkölcsök mert téged burítnak, Cégéres vétkekben nagy gyakorta látnak, Lator társaid te veled mint bánnak.
Pestyéni hévvízben te mit cselekedtél? Fajtalan ifjakra gyakorta szemléltél, Kamoka ködmönben igen frissen léptél, Egy ingben sétálván igen gyönyörködtél.
Fő rendek közül tégedet számláltak, Nagy jószágú vagy, felőled tartottak, Gonosz erkölcsödöt peniglen hogy láttak, Végre lovászkák is az hasadra hágtak.
Itt is Komáromban az ser áruláshoz Az serre jártának, mint egy bordély házhoz, Noha nem mindennek volt kedve ferdőhez, De azért sokaknak az tested volt köz.
Kétfelől házadnak, serednek cégérét, Aranyul megadták az testednek bérét, Noha vallottad nem kicsin szégyenét, Fejeden meglátod végre ítíletét. Buja természeted hasonló disznóhoz, Ki életednek fertelmeskedést hoz, Parázna voltod semmi jót nem hoz, Hasonló vagy koslató kutyához.
Kleopátrát követed te ebben, Parázna életben bemerülvén igen, Nem állasz meg azon, hogy csak egyik menjen, Egyik ha lecsúsz, más ágyban heverjen.
Uradat ha háznál te nem erezed, Egy mélyföldre ha eleredett, Mely nem méltó, melléd fekteted, Csak telhessék nyers bőrrel hiveled.
Szép friss ruhákban sétálsz az utcákon, Arany lánccal kötözöd magad nyakon, Szemedet idestova hányod az ifjakon, Lábadnak nyomát hogy mérjék az ágyon.
Nincs oly ifjú, kit te meg nem csalsz, Szemed hunyorítással ha te megpróbálsz, Ha nincsen is pínze, te meg nem utálsz, Ütője ha nagy, vele örömest hálsz.
Úgy vélem viszont, hogy a Madách Gáspárnak tulajdonítható írások erőteljes programszerűségének ismeretében nem állja meg helyét Gerézdi olvasata. Madách a hitelesíthető írásai mindegyikében, fordításban és eredeti munkában egyaránt a bűnt és a bűnös embert ostorozó morális fensőbbség nevében és alakjában fog tollat. Hiteles versei mögött minden esetben a bűnös ember és az igaz hiten nyert üdvözülés oppozíciója húzódik meg: erkölcsjavító-jobbító célzattal írja intő-oktató verseit. A Czobor Anna-imádságok alaptónusát ez adja meg, ezért írja-fordítja a Calabria tartományának elsüllyedését megéneklő versét: „Világ elhanyatlott már / Számtalan gonoszságban, / Napról napra csak újul / Feslett állapatjában. / Tobzódás és Hamisság / Hajló paráznaságban, / Nagy harag jó rendet bont / Bűnre való hajlásban.” Rimaytól is hasonló hangvételű bűnbánó verset fordít: „Bujaság és nagy hamisság, / Kevélység szorult hazugság, / Állhatatlanság, torkosság, / Nincs bennem semmi jámborság. / Igazság tőlem elfordult, / Irígységben éltem merült / Én szívem vonszon gonoszhoz, / Ez világi kívánsághoz.” A világ elmerült a bűnökben – ezt sugallják a főbűnökről írt rövid képmagyarázatai. A bűnök kigyomlálása és a Rimay által is felmagasztalt keresztény-sztoikus erények éltetése érdekében fordítja Cato bölcs maximáit. A fertelmes bűnök eláradása miatti felháborodásában adja helyzetjelentését a feltehetően felsőmagyarországi – talán: kékkői, ne feledjük, Balassi Simon kékkői prefektusa volt – állapotokról, Sodomához, Kleopátra és Semiramis barlangjához hasonlítva környezetét. Hegyesre élezi pennáját a gonosz asszonyi állat hibáiról-vétkeiről szóló, feltehetőleg cseh nyelvű traktátus fordításában a jelenség feletti felháborodása miatt: „Ez mostani seculumban meghanyatlott állapatjának bűnnel való bővelkedésének terjedése s fertelmes parázna életnek, bujálkodásának cselekedendő gonosz s vezérlő volta annyira elhatalmazott az emberek között, édesgető csipkedésével behatott szívnek belső gyükerecskéjében, hogy semmiképpen onnét ki nem űzettethetik s verettetik, gonosz fullánkjának mérge, mely pedig az jóra való indulatot istenes, jószágos cselekedeteket megfojtja s fullasztja és oszlatja, semmivé téteti az emberekben.” Mint az idézetekből is kitűnhetett, Madách kulcsszava a paráznaság, fajtalan bujaság. Ennek s nem a szerelemnek „világbíró hatalma” ellen veszi fel a harcot. Ebbe a sorba pedig a legteljesebb mértékben beleillik Bendő Panna erkölcseinek vagy inkább erkölcstelenségének bírálata, ami – bármilyen invenciózus is Gerézdi feltételezése – számomra semmiképpen nem tűnik a vallásos ének lator, mert „parodisztikus, obszcén visszájának”.11 Sem travesztia, sem persziflázs! A kurvát úgy állítja Madách a pellengérre, hogy ráolvassa – kiénekli – tetteit: „Igaz ember volna, ki szemedre hánna / Fajtalan életedet elődben számlálna” – írja, s ő ezt teszi. S fontos, hogy nem serfőző polgárasszonynak tart tükröt, mint Gerézdi Rábán vélte, hanem kocsmajogot bíró nemesasszonynak: „Fő rendek közül tégedet számláltak, / Nagy jószágú vagy, felőled tartottak.” – Buja természetét a disznóhoz hasonlítja, mint másutt is tette már, s életvitelét Kleopátráéhoz, akinek szintén nem kis szerep jutott a Madách-életműben. Maga a vers nem túlfűtött erotikájú, híjával van minden rejtett allúziónak, nehezen felfejthető ezoterikus utalásnak. Bár e vers attribúciójánál fontos érvnek számított a „Csak telhessék nyers bőrrel hiveled” sor, amiről és variánsairól esett már szó, ez valószínűleg nem Madách Gáspár találmánya. A kor populáris regiszteréhez tartozó lakodalmi költés egyik darabjában is előfordul, tehát közismert kifejezés lehetett. („Azért rántsd keresztül rossz hegedüdet, / Hüvelyedben tegyed rozsdás késedet” – szólítja meg szexuális utalással önmagát 1636-ban egy lakodalmi énekes.)12 Csakúgy, mint a bögre, a kút vagy a csizma, a hüvely is alkalmas hívószó lehetett a kés, a tőr stb. fallikus szimbólumként való említésére, tehát nem lehetett ritka. Ugyanilyen jelenséggel találkozhatunk a vers utolsó sorának „Ütője ha nagy, vele örömest hálsz” kitételében, ahol az ütő, mint másutt a cimbalomverő vagy a dióverő bot, a kortársi költészetben szintén jelképes szerepű.
A csúfolódó-feddő-kiéneklő vers szerzője tehát egyrészt nyíltan –„Egyik, ha lecsúsz, más ágyban heverjen; Végre lovászkák is az hasadra hágtak; De azért sokaknak az tested volt köz” –, másrészt számunkra már burkoltabban, de a kortársak előtt majd hasonló nyíltsággal és szókimondással, de nem „saját jegyzísben” használt igékkel, minden képmutatás, a paródia szellemi és érzéki öröme nélkül, a lator énekköltés kellékeit felhasználva tette erkölcsnemesítő dolgát. Ha Madách, akkor egyéb írásaival a legteljesebb összhangban, azonos erkölcsi-ideológiai alapról.
Egészen más a helyzet a Balassa János éneke solymocskájárul esetében.
Az én sólymocskám Palojtán vagyon,
Szíviben szerelmem nő igen nagyon,
Belől ikrája foly igen lágyon,
Kit drága kenetül magamnak tartom.
Gondolkodván érte, nem tudok s mind állok,
Ha eszemben jű, csaknem meghalok,
Szerelmiért Palojtára gyalog ballagok,
Mint ész nélkül szűkös, járó bolondok.
Mikor hozzá megyek, elmosolyodik,
Élőmben jővén ő felfeslőzik,
Okulárját mutatván szemem tisztíttatik,
Ragyadó szerelme szívemben férkezik.
Ó én sólymocskám, ha közelben laknál!
Kékkői kapun hozzám bejárhatnál,
Sok jót is nálam gyakran találhatnál,
Megtölteném begyedet, kit azután látnál.
Az én kezemre tégedet vennélek,
Szép nyoszolyámra mellém fektetnélek,
Karjaimmal gyakran téged ölelnélek,
Végre mint az nyúl, által is szöknélek.
Noha kezemen vagyon apertúra,
Mely szemeimet genyetbül tisztítja,
De ha sólymocskámnak rám fordul a fara,
Mindjárt szememnek megjün szép világa.
Feltétlenül Gerézdi Rábán érdeme, hogy – szemben Eckhardt félreértelmezésével – rendkívüli versérzékenységgel felfedezte és előtérbe helyezte e vers ezoterikus jelentését, latrikánus jellegét, s igazi címzettjét, aki nem a költő Balassi apja! Eckhardt finomkodó versértelmezésével ellentétben Gerézdi helyesen mutatott rá, hogy itt a kurvacsúfoló férfi párjára, „cégéres latorénekre” lelhet az olvasó. Megállapításai azonban minden igazságtartalmuk, páratlan éleslátásuk ellenére is túlzóak, a felismerés mámorában fogantak, illetve az utókor erkölcsi értékítéletét hordják magukban. A versek közös lényegének a disznólkodást tartja: „Balassa János kifigurázása obszcénnek legalább olyan obszcén, mint a mindenki Pannájának kiéneklése, sőt, ocsmányabb, mert körmönfont, öncélú malackodás” – írja, majd: „Fertelmes disznóság: de ha naiv vagy gyanútlan vagyok, rajongó szerelmes versnek is olvashatom.” Másutt éktelen malackodásnak tartja.13 Zárójelben jegyzem s kérdezem meg csupán: mihez képest? Mert Balassi latrikánus verseivel sem vethetők össze, hiszen nem ismerünk populáris regiszterbe tartozó latrikánus Balassi-verset. S melyik lator dúdolás szövegét ismerjük, amelyhez hasonlíthatóak lennének ez itteniek? Ha a közköltészet csúfolóival mérjük össze őket, amelyek műfajilag legközelebb állnak hozzájuk, akkor máris nem ezek a „fertelmes disznóságok”. Nem tudok másra gondolni, mint hogy Gerézdi saját erkölcsi mércéjét erőszakolta rá a szövegekre.)
Ha a vers értelmezésével egyetértek is, Gerézdi értékelését semmiképpen nem tudom elfogadni, legalábbis e szélsőséges megnyilatkozásában nem. Gerézdi valóban helyesen érez rá a solymocska „okulár”-jának erotikus jelentéstartalmára. A régi magyar költészet alsóbb régióiban a szem valóban ilyen tartalmak hordozója. S hogy Madách Gáspár – ha ő írta a verset – nem önálló leleménnyel gazdagította érzéki költészetünket, arra álljon itt például az RMKT szerelmi és lakodalmi verseket közlő kötetéből: „Az sólyomnak szeme, nézsze, mely fekete”, s ha valaki nem értette volna a képet, a költő megismétli a következő sorban is: „Az kerti rózsának mely piros ő színe.”14 E két sor – amint azt Bernáth Béla kutatásaiból tudjuk: ugyanazt jelenti.15 A kép ismétlésére legfeljebb azért lehetett volna szükség, hogy ilymódon vizuálisan is megjelenítse a szóban forgó testrészt. De nem is kell a sólyom szeme e régi közköltészeti megoldáshoz: a szem mint rés, nyílás, önmagában is szexuális szimbolika hordozója. Lássuk a valóban durvább fajtát – szintén kortárs, 1646-ban már nótajelzésként adják meg az incipitjét –, amihez viszonyítva már értelmet nyernek a Balassa János solymocskájáról írt vers szerzőjének „rafinált finomságai”:
Az szegény menyasszony igen bánkódik,
Nem tudja, az éjjel rajta mi esik,
Igen féltem szegént, hogy által vérik,
Az szemen valóját nékie meg veszik.
Röhögj néki, rőhögj, orrodra vonszák,
Azt tudod, hogy mindjárt kezedbe adják,
Talán még először rámára vonszák,
Az után az szőrit megberetválják.
No, ne bánjad azért, mert jódra esik,
Elhiggyed, az szemed nagyobbra nyílik,
Jobb leszen osztán, ha szőrit megnyílik,
Mert olyan gyakorta nem csipásodik.16
Tekintsünk most el attól, hogy Gerézdi érzésem szerint félreérti a vers második-harmadik sorát. A szív itt nem ezoterikus értelemben szerepel, mert a tizenkettedik sorban a kép visszatér, nem jelképes értelemben. S az ikra sem a szívből folyik, hanem, mint a termékenység hasonló szimbólumai – gyöngy, harmat –, az „okulár” környékéről. Az okulár jelentéskörét is bővítenünk kell, nemcsak a szemüvegre kell gondolnunk, hanem a szemír, szemre való kenőcs második jelentését is hozzá kell kapcsolnunk: az a kenet, amitől Balassa János szembaja meggyógyul.
A versen végigvonuló hol nyíltabb, hol rejtettebb érzékiség, a „megtölteném begyedet”, majd a „végre mint a nyúl, által is szöknélek” sorokban, ahol is a kortársak számára egyértelmű utalás történt a koituszra.17
A vers záró szakaszáról elfogadhatjuk Gerézdi bravúros elemzését: noha saját rés, nyílás kínálkozik otthon is Balassa számára, csak akkor gyógyul meg szembaja, ha solymocskájának ráfordul a fara, azaz: más rés drága kenetétől jön meg szeme szép világa. A költői leleményt hangsúlyoznám: a gúnyolódó versszerző egy szembajt a másik „szem” kenetével gyógyít.
Ha már most a Balassa János énekét visszahelyezzük eredeti kontextusába, a történetiség elvét és követelményét szem előtt tartva összevetjük a populáris regiszterbe tartozó korabeli mesterségcsúfoló sorainak nyerseségével, a pornográfia határát súroló utalásaival – gondoljunk például egy hasonló célzatú, a férfi-női genitáliákat mai köznevükön említő versezetre az RMKT 3. kötetében18 –, akkor ezt a helyzetdalparódiát a maga könnyen-nehezen felfejthető szexuális vonatkozásaival is visszafogottabb változatnak tarthatjuk a „lator dúdolás” műfaján belül annál, amint azt Gerézdi Rábán, s nyomában irodalomtörténetírásunk állította.
Ezek voltak eddig az állításaim; ellenvéleményem megfogalmazása. Most, befejezésül, visszatérve a Klaniczay Tibor által is felvetett nő- és szerelemproblematikára, Madách Gáspár nőgyűlöletére vagy szerelemundorára, következnek a kérdéseim.
Miért központi témája ily mértékben Madách Gáspárnak a paráznaság? Mi okon jelenik meg szinte minden művében? Mi e hadjárat személyes motivációja, s miért fordítja magyarra a paráznaság ellenében írt traktátust? (Tele izgalmasabbnál izgalmasabb aktualizáló utalással, számunkra igen fontos kor- és kultúrtörténeti adalékkal: „De mit mondjak ez mostani világ állhatatlankodó állapatjában ez leányoknak adatnak szabadságok, hogy az melik akarná, csak azt cselekedné, és magát hamarébb férjhez ejtené… Mert látjuk mostan, az leányok Szerelmesek, furcsák, szemérmetlenek, fajtalankodók. Inkább nézik az férfiakot, hogysem őket az ifjak.”)
Mi céllal dolgozza ki nagyon is részletezően a gonosz asszonyi állatról írt versezetét, ráadásul két változatban is? Ahol a férj kínzásának kitüntetett szerep jut, mint a Bendő Panna énekében megcsalatásának. S miért ostorozna egy tőle távol lakó, idegen asszonyt, „nőstény” matériát, latorsága miatt, ha jól tudjuk, hogy a kiénekléshez közeli ismerős kell, lásd Balassa Jánost.
Bár tudatában vagyok annak, hogy a bendő telhetetlenségre utaló beszélő név, fedőnév, de miért cseng össze annyira Bene Anna nevével a Bendő Pannáé, azzal a Bene Annáéval, aki Madách Gáspár felesége volt?
S miért éppen az AAÉVÁM az egyetlen versfőkbe rejtett név Madáchnál, s miért pont éppen a jó asszonyról írott versében jön elő? (Mely név, tudtommal – s az RMKT 3. kötetének tanúsága szerint – a 17. századi szerelmi közköltészetben azonos helyzetben többször nem fordult elő!) Viszont jól rímel a Rimay–Madách-kódex ismeretlen szerzőtől származó szerelmes versei közül a „Bírja bár akárki nagy jószágú Lévát, / Becsüljék sok pinzre Erdélyben is Dévát, / Csak én ölelhessem karaimmal Évát, / Kit lelkem s két szemem nagy kincse gyanánt lát;” kezdetű, s Madách Gáspár kézírásában ránk maradt szövegre. E kérdésekre a tisztelt Olvasótól is várom a választ!
1 Kivéve az erotikus-pajzán tematikájú összeállításokat. Vö. Pajkos énekek Stoll Béla-féle kiadása (Bp., 1984, 95, 138), feltehetőleg ez a kiadás hívta fel a versekre Réz Pál figyelmét, aki mindkettőt felvette a Magyar Erato című erotikus versgyűjteményébe (Bp., 1986, 29–33). (Erre az adatra Klaniczay Tibor figyelmeztetett az előadás elhangzásakor.)
2 „…nyelve gyakran darabos, sok helyt döcögősek a sorok és gyarlóak a rímek, de egészben véve a költői tehetség nem tagadható Béla, Sztregovai Madách Gáspár versei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1901, 132.) – „A hiteles versek azt mutatják, hogy Madách ütemérzéke rendkívül bizonytalan, verstechnikája kezdetleges, sorainak szótagszáma nagyon ingadozó, rímei gyengék, az esetek 70–80%-ában rag- vagy képzőrímek.” (Varga Imre, Régi Magyar Költők Tára XVII/12, Bp., 1987, 666.) (Jelen tanulmányunk alapjául az e kötetben közölt Madách Gáspár-szövegek szolgáltak.) – „…jóformán nincs formaérzéke a vers iránt…” (Bóta László, A Madách–Rimay-kódexek szerelmes versei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1967, 3.)
3 A magyar irodalom története II, A magyar irodalom története 1600-tól 1772- ig, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., 1964, 37 (a fejezet Pirnát Antal munkája).
4 Radvánszky Béla: Sztregovai Madách Gáspár versei. Irodalomtörténeti Közlemények, 1901, 129–152. Illetve: Rimay János Munkái, kiadja báró Radvánszky Béla, Bp., 1904.
5 Bóta László, A Madách–Rimay-kódexek szerelmes versei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1967, 1–24. Vö. még: Zemplényi Ferenc, Rimay és a kortárs európai költészet, Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 609.
6 Varga Imre, Tallózások Madách Gáspár körül, Irodalomtörténeti Közlemények, 1968, 67–74.
7 Klaniczay Tibor, A reneszánsz válsága és a manierizmus, in Uő, A múlt nagy korszakai, Bp., 1973, 242.
8 Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Bp., 1982, 225.
9 Gerézdi Rábán, Balassa János éneke solymocskájárul, Irodalomtörténeti Közlemények, 1965, 691.
10 Horváth Iván, i. m., 225.
11 Gerézdi, i. m., 691.
12 Régi Magyar Költők Tára XVII/3, sajtó alá rend. Stoll Béla, Bp., 1961, 69.
13 Gerézdi, i. m., 693.
14 Régi Magyar Költők Tára XVII/3, 224.
15 Bernáth Béla, A magyar népköltés szerelmi szimbolikája, in Előtanulmányok a Magyarság Néprajzához 9, Bp., 1981, 16–82.
16 Régi Magyar Költők Tára XVII/3, 79. Szövegét mai helyesírás szerint írtuk át.
17 Vö. Bernát, i. m., 73.
18 Régi Magyar Költők Tára XVII/3, 231.
Így idézd:
Jankovics József. „A Madách Gáspár-jelenség: Erotikus költészetünk regiszterei”. In Ex Occidente…: A XVI. századi magyar irodalom európai kapcsolatai, 48–59. Budapest: Balassi Kiadó, 1999.
Eredeti közlés (PDF): A Madách Gáspár-jelenség